Minden évben eljön az a nap, amikor a világ egy kicsit a feje tetejére áll, amikor a pedagógus egy kicsit megőrül. Megengedi magának hogy megfeledkezzen a mindennapok elvárásairól, átváltozik, jelmezt ölt, bármilyet. Felveszi a tüllszoknyát, a pizsamát, a hálóköntöst vagy az otthonkát, teniszcipőt vagy mamuszt húz, s végre kiengedi a gőzt. Ha ezen a napon belépsz a tanintézményünkbe, ne lepődj meg semmin! Farsangban bármi megtörténhet.
Pedagógusi munkánk során gyűjtött tapasztalataink mind azt bizonyítják, hogy egy csoport, mint szervezeti forma, akkor fog egy jól működő közösségé alakulni, ha annak kiforrott szokásai, hagyományai vannak. Amikor hagyományról beszélek, nem csupán a népi kultúrából átvett szokásainkra, ünnepeinkre gondolok, amelyek oly meghatározóak szórványközösségeink életében, hanem azokról a hagyományokról, amelyeket mi magunk alakítunk ki óvodai csoportjaink körében.
A farsang, eredetileg a felnőttek népszokása, viszont olyan motívumokat örökít meg, amelyek a gyermeki világot is könnyen áthatják. Talán éppen ezért vált olyan közkedvelté s könnyen megélhetővé intézményes keretek között is. Az egyik ilyen motívum a csúfolódókban, csujogatókban mutatkozik meg. Farsangi időszakban végre megengedhetjük magunknak, hogy kígyót- békát kiabáljunk a másikra és azt is kiordítsuk magunkból, ami fáj. A gyermek aktív szemlélője a felnőtt mindennapi életének, s gyakran lát ilyen megnyilvánulásokat. Farsangban segíthetünk neki, hogy ezeket a tapasztalatokat a játékában kivetítse, s feloldja az így keletkezett feszültséget. Mindig elmosolyodom, amikor arra gondolok, hogy az óvodásaimnál ez hogyan nyilvánult meg. Lefekvéshez készülődtünk, s ahogy beléptem a csoportszobába nagy hangzavar fogadott. Természetesen a lányok voltak fölényben, s átöltözés közben a következőt kiabálták „Fiúk, fiúk, lyukas a bugyijuk...”. Persze a fiúk sem hagyták magukat s jól visszavágtak „Lányok, lányok, földi boszorkányok...” Nem is találhattak volna jobb alkalmat arra, hogy az óvodában tanult csúfolódókat gyakorlatba ültessék.
Egy következő motívum a habzsi-dőzsi és a vigalom. Most is nosztalgiát érzek az elmúlt évek farsangi hangulatai iránt. Fülembe cseng az őszinte gyermekkacaj, s a kollégák önfeledt nevetése. Érzem a nagymamák, nagytaták, anyukák ínycsiklandozó farsangi fánkjainak az ízét és illatát. Látom a vidáman táncoló, szappanbuborékokat fújó, ugrándozó gyerekeket, akik már sejtik, hogy valami titkon készülőben van. Valami különleges, de egyben elgondolkodtató dolog, amely az évek során hagyománnyá nőtte ki magát, esélyt adva arra, hogy az ember az utolsó lélegzetvételével is belekapaszkodjon kicsiny közösségébe és meglássa az örömöt az ürömben.
Egy másik meghatározó motívum az átváltozás, amely egyben a gyermeki játékszükséglet kielégítésének egyik elengedhetetlen formája. Az egész óvodáskort végigkíséri, s gyakran megfigyelhetjük azt, hogy különösebb játéktér, játékszer vagy jelmez nélkül is megvalósul. A gyermekek, a felnőttek világából átvett példák és tapasztalatok sokaságán keresztül, könnyen el tudják dönteni, hogy mivel tudnak a legjobban azonosulni, mivé szeretnének átváltozni. Ilyenkor történik meg, hogy a pedagógus is jelmezbe bújik, átváltozik, viszont ez az átváltozás a gyermekekhez képest fordított tükörként nyilvánul meg. Míg a gyermek jelmezt ölt, a pedagógus valójában ledobja azt.
Ebben a szellemben születtek meg a „Takarítóosztag gangnam style-ban”, „A hat tyúk tava”, „Pedagógusok kora reggel” elnevezésű zenés-táncos produkcióink, óvónő és tanítónő kollégáim és jómagam előadásában, többnyire improvizatív módon. A gyermekek, járókelők, virtuális térben lévő barátaink minden évben várták ezeket a produkciókat, viszont a legjobban talán mi magunk vártuk. Vártuk, hogy végre kibújhassunk önmagunkból, levessük a tökéletesség páncélját, kiengedjük a gőzt, s megmutassuk, mi is csak emberek vagyunk.
Azt, hogy mitől különleges ez az egész, az is bizonyítja, hogy közvetlenül az egyik ilyen farsangi időszak előtt rákkal diagnosztizált kolléganőm, nem hagyta ki a produkciót. Megőrült velünk. Ott és akkor, neki volt erre a legnagyobb szüksége. Nem tudom, mire gondolhatott, talán arra, hogy na, még egy utolsót. Persze nem az utolsó volt, hiszen azóta kutya baja.
Hogy mitől elgondolkodtató? Hát attól, hogy minden évben eggyel kevesebben állunk ki a gyermekek elé. Minden évben eggyel kevesebb pedagógus „őrül meg” a magyar tagozaton, viszont biztos vagyok abban, hogy erre a közös átváltozós játékra mindannyian örökké emlékezni fogunk.
Nyolcadik éve dolgozom óvódapedagógusként egy romániai szórványtelepülésen, Szinérváralján. Ha megkérdeznék tőlem, hogy mi az ami előre visz a mindennapi munkám során, egyértelműen azt válaszolnám, hogy a folyamatos kihívás. Csoportom összetétele olyan színes, mint a szivárvány színeinek palettája. A magyar anyanyelvű gyermekeken kívül évről évre több a vegyes házasságokból érkező gyermek, a román, a roma anyanyelvű, a külföldről hazatért, angol akár olasz óvodás. Ugyanebben a cipőben járva, pontosan tudom, hogy a többnyelvűség nem egy gát, hanem egy lehetőség.