Pop Monica-Ioana blogja

Amikor a nyáron is működő óvodákra gondolok, mindig megjelenik a szemem előtt egy fotó, amely a különféle közösségi oldalakon terjed ebben az időszakban. A fotó két részből áll. Az egyik felén egy gyerekcsoport ül az asztalnál és az van odaírva, hogy „Óvoda tanév közben”. A másik felén ugyanaz a gyerekcsoport látható, csupán a szöveg változik arra, hogy „Óvoda nyáron”. A képet látva mindig elgondolkodom azon, hogyan válhatott valami ennyire természetessé úgy, hogy abszolút nem természetes.

A napokban szerencsém volt megnézni a Gyulai Várszínház és a Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház közös produkcióját, a Tótékat, vendégelőadásként a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban. Örkény István drámája nem is lehetne aktuálisabb, viszont ami igazán magával ragadott, az a felfokozott színházi élmény, amit a darab nyújtott. A kiemelkedő karakterek, a több szálon futó cselekmény, a dinamika, a ritmus, a groteszk folyamatos jelenléte egy valós, de mégis olykor hihetetlen világba repítette a közönséget.

Robert Fulghum amerikai író és lelkész gondolataival még tanulmányaim alatt találkoztam, mondandója már akkor belém vésődött. A több éves óvodai gyakorlat, illetve maga az élet ráébresztett arra, hogy különbség van aközött, amit egy emberöltő alatt tudnunk kell és amit tudni érdemes. Mert gondoljunk csak bele, az évek múlásával a tanulási folyamatok gyakorta csak a számolásra, írásra, olvasására, memorizálásra korlátozódnak.

Hogy hogyan lettem pedagógus, még ma sem tudom, csak sejtem, hogy nem én választottam ezt a pályát, hanem a pálya választott engem, s mindez még az óvodában megtörtént. Nemrégiben az egyik kisfiú a csoportomból a következőt kérdezte: „Óvó néni, óvó bácsik is vannak ezen a világon?”

Az óvoda az a hely, ahol bármi lehetséges, ahol a valóság összemosódik a képzelettel, az öröm a bánattal, a rend a káosszal, a játék a tanulással. Így született meg az alábbi távirat is, s hogy valóság volt- e vagy csak mese, az még számomra is kérdéses.

-        Mit rajzolsz? - kérdem az alig három éves óvodást.

-        Tűzijátékot! 

Tanúsíthatom, egy igazi, színes firka-birka, azaz tűzijáték volt látható a lapon. Az óvodai évek során a tűzijátékból alakok, formák lettek, aztán házak, állatok, sőt fantáziavirágok, szebbnél szebb rajzok, amelyekből még mindig ott őrzök néhányat a hűtőszekrényemen. Közben a mindig tűzijátékot rajzoló óvodás egy negyedik osztályos kisiskolássá cseperedett, aki még mindig szívesen alkot. 

Család. A felnőtt mindig tudni fogja, hogy mit takar ez a szó, a gyermek, az óvodás viszont érezni fogja. Mindez akkor tudatosult bennem, amikor az óvodásokkal a napokban a saját családjukról beszélgettünk. Az egyik óvodásom a következőt mondta: „Anya figyel rám, de apa, hát apa dolgozik.” A mondat második fele egy mély sóhajtás közepette hangzott el, egy csalódott tekintet kíséretében. Mindegyik óvodásom tudta, mit jelent az a szó, hogy család, fel tudta sorolni a családtagjait, de amikor ezt papírra kellett vetni, lerajzolni, már nem az ész diktált, hanem az érzések.

A köztudat általában úgy tekint az óvodapedagógusra, mint egy szuperhősre, aki mindent tud, mindent megold és mindent lehetővé tesz, mégis úgy érzem, hogy óvodai gyakorlatunk során egyre több olyan helyzettel találjuk szembe magunkat, amelyek meghaladják óvodapedagógusi képességeinket. Ma már kevés olyan óvodai csoport van, ahol ne lenne, legalább egy sajátos nevelési igényű gyermek.

A világ tele van gyerekekkel. Gyerekekkel, akik boldog családokban élnek, akiknek minden megadatott. Gyerekekkel, akiknek ezzel szemben már néhány éves korukban meg kell tapasztalniuk a rettegést, a mindennapi falat beszerzésének a nehézségét, azt, hogy az élet nem mindenkinek kedvez ugyanolyan mértékben. Gyerekekkel, akik testi, szellemi fogyatékkal születnek, élnek. Gyerekekkel, akik árvák, félárvák. Mégis, a megannyi különbözőségen túl van valami, ami összeköti őket, ez pedig a játék, és a játékhoz való joguk.

Amikor egy gyermek első alkalommal készül belépni az óvodába, a szülő gondosan előkészíti, felöltözteti és bepakolja a hátizsákjába a legszükségesebb dolgokat. Néha a gyermek ki sem látszik a hátizsákja mögül, s csak mosolygunk rajta, hogy milyen kicsike, de mégis hogy elbírja azt. Pedig abban a hátizsákban nemcsak cserecipő, csereruha, innivaló, kedvenc játék van, hanem benne van a gyermek egész addigi élete. Az érzései, félelmei, szokásai, a kíváncsisága, s a szülőkről való leválás keserédes könnyeinek a súlya.