Apukák, hol vagytok?

 

Család. A felnőtt mindig tudni fogja, hogy mit takar ez a szó, a gyermek, az óvodás viszont érezni fogja. Mindez akkor tudatosult bennem, amikor az óvodásokkal a napokban a saját családjukról beszélgettünk. Az egyik óvodásom a következőt mondta: „Anya figyel rám, de apa, hát apa dolgozik.” A mondat második fele egy mély sóhajtás közepette hangzott el, egy csalódott tekintet kíséretében. Mindegyik óvodásom tudta, mit jelent az a szó, hogy család, fel tudta sorolni a családtagjait, de amikor ezt papírra kellett vetni, lerajzolni, már nem az ész diktált, hanem az érzések.

A gyermek énfejlődése érdekében természetesnek tartom azt, hogy minden óvodai tanévet magával az óvodással kezdjünk. Ahhoz, hogy egy csoportban, közösségben a gyermek megtalálja a helyét, először is tudnia kell, hogy ki ő, honnan jött és hová tart. Éppen ezért olyan heti témaköröket dolgozunk fel, amelyek megerősítik ebben. Megerősítik az ismereteit saját magáról, a testéről, identitásáról, arról, hogy folyamatosan változik, és minden évben felnő egy-egy új feladathoz. Megtanuljuk azt, hogy mindez csak úgy valósulhat meg, ha vigyázunk az egészségünkre, betartva a higiéniai szokásokat, követve az óvodai nap során kialakult rutin tevékenységeket, odafigyelve egymásra és azokra a viselkedésmintákra, amelyek pozitív irányba terelik óvodai csoportunk légkörét. Mindezen túl viszont nem feledkezhetünk meg az óvodás gyökereiről, a családjáról, arról a hátizsákról, amelyet a gyermek otthonról hoz, s amelyet az óvónő gondosan kicsomagol.

Így történt, hogy az óvodásaimmal a családról beszélgettünk, majd megkértem őket, hogy rajzolják le a saját családjukat. Sorra születtek az alkotások. Minden elkészült rajzot átnéztünk, a gyermekek pedig felsorolták az ábrázolt családtagokat. Ami viszont megdöbbentett, hogy több rajzon nem volt jelen az apuka. Olyankor megkérdeztem az óvodást, hogy biztos- e abban, hogy minden családtagot lerajzolt, a válasz minden esetben, igen volt. Az egyik óvodásom körülbelül harminc percig kínlódott a rajzzal, borzasztóan feszült volt, egyfolytában azt mondta, hogy neki ez nem megy. A rajzon végül csak az apuka volt jelen, egy betonkeverővel és két másik olyan eszközzel, ami szükséges a házépítéshez, az összes többi családtag hiányzott.

Egy óvodás személyiségfejlődésének első színtere a család, második színtere az óvoda. A két közeg egy adott pillanatban átszövi egymást, amit az óvodás szabad játékán keresztül tudunk a leginkább megfigyelni. A családból hozott viselkedésminták, történések jól láthatóvá válnak egy óvodai nap során, az óvodai tapasztalatok, ismeretek és a kortárscsoport ráhatása pedig ugyanúgy feltűnik az otthoni közegben. Ez abszolút természetes. Mégis, amikor egy óvodásnak viselkedésbeli problémái vannak, szorong vagy rágörcsöl bizonyos történésekre, mindig felteszem magamban a kérdést, hogy eléggé kiegyensúlyozott-e a családi háttere, vagy ezekkel a megnyilvánulásokkal csak kompenzálni szeretne valamit? Az anya, anya szerepben tud-e maradni, az apa pedig apa szerepben? Vagy az anya veszi át mindkét szerepet, akár fordítva? Ha ez így van, mennyire egészséges mindez a gyerekre nézve?

Elvált szülők gyermekeként, tudom, hogy milyen érzés valamelyik szülőt nélkülözni. Ennél szomorúbb viszont csak az lehet, amikor egy gyermek úgy érzi a szülő hiányát, hogy az ott van mellette. Az egyik óvodásom mondta „Apa ott van mellettem, de van, hogy rám sem néz.” Talán pont ezért merült fel bennem a kérdés, hogy apukák hol vagytok? Amikor a gyermeketek könnyes szemmel, félszegen lépi át az óvoda ajtaját, apukák hol vagytok? Amikor a gyermeketek összeszedi minden bátorságát, és kiáll a színpadra szavalni, apukák hol vagytok? Amikor elhangzik az esti mese, apukák, hol vagytok? Amikor a gyermeket meg kell győzni arról, hogy a spenót egészséges és finom, apukák hol vagytok? Amikor éjszaka be kell adni a lázcsillapítót, apukák, hol vagytok? Amikor csak egyszerűen le kell ülni a gyerekkel játszani, beszélgetni, apukák hol vagytok? Tudom, hogy ott vagytok. Valahol ott vagytok, de valójában ott vagytok-e? Tudom, hogy szeretitek a gyerekeiteket, de hogyan szeretitek? Mert a gyermeketek csodálni fogja a hatalmas házat, amit építettetek neki, fel fog tekinteni az autóra, tévére, laptopra, ilyen-olyan szuper játékra, ruhára, amit megvesztek neki, akár azt is el fogja fogadni, hogy külföldön kell dolgoznotok, hiszen más választása nincs, de vajon rátok, apákra, idővel fel tud-e majd nézni?

 

 

2021. október 14.
Pop Monica-Ioana
Pop Monica-Ioana

Nyolcadik éve dolgozom óvódapedagógusként egy romániai szórványtelepülésen, Szinérváralján. Ha megkérdeznék tőlem, hogy mi az ami előre visz a mindennapi munkám során, egyértelműen azt válaszolnám, hogy a folyamatos kihívás. Csoportom összetétele olyan színes, mint a szivárvány színeinek palettája. A magyar anyanyelvű gyermekeken kívül évről évre több a vegyes házasságokból érkező gyermek, a román, a roma anyanyelvű, a külföldről hazatért, angol akár olasz óvodás. Ugyanebben a cipőben járva, pontosan tudom, hogy a többnyelvűség nem egy gát, hanem egy lehetőség.