Memóriajátékok, társasjátékok, kártyák, kirakók és még sorolhatnám nap végéig is mennyi különböző féle játékok állnak rendelkezésükre. Ezek nélkül nem is tudnánk elképzelni napjainkat. Helyet kapnak otthon és az óvodában is. Gyermekeinket különböző logikai, fejlesztő játékkal kötjük le, és így próbáljuk mindinkább okosabbá tenni őket.
Ám gondoljunk bele: vajon így volt ez régebben is? Ha saját gyermekkorunkra visszagondolunk, biztosan nem voltak ilyen sokféle logikai és fejlesztő játékok, mint most. Szüleinknek talán még kevesebb játékeszköz adatott. Mégsem mondhatjuk, hogy nem lettünk elég okosak, mert lássuk be, kevesebb játék nélkül is felnőttünk. Vajon mivel foglaltak le minket szüleink, szüleinket nagyszüleink? Érdemes néha ezen is elgondolkodnunk.
Úgy gondolom, hogy a kisgyermek egyedül is nagyon jól el tud játszani, ám ha valamilyen téren fejlődést szeretnénk előidézni, szükség van egy emberre, aki játszik vele és közben a játék által edzi a gyermek memóriáját, állóképességét, ügyességét.
Valahogy így volt ez régen is, mikor még minden családban ott voltak a nagyszülők és ők is foglalkoztak a gyermekkel a szülők mellett. Nem volt olyan sok játék, mint most – sőt – de nem is kellett. Elég volt az, ha bevonták a gyermeket a mindennapi tevékenységekbe. Együtt sütöttek, főztek, gyúrtak, dagasztottak. Már egészen kiskortól odaállították a kislányokat és még a kisfiúkat is a nyújtódeszka mellé és együtt készítették a derelyét. Mindezt tele vidámsággal, jókedvvel, közben számoltak, énekeltek, mondókáztak. S így tudattalanul is bővítették a kisgyermek világról alkotott képét, ami megannyi tudással gazdagodott. E mellett fontak, szőttek, varrtak, ahol mindig elkélt egy-egy apró kéz.
Régen faluhelyen telenként a kukoricafejtést is kézzel végezték. A nagyobb gyerekek ebben is segítkeztek, a kisebbek pedig a kukoricacsutkából hatalmas tornyokat építettek. Közben pedig nagy mesélésbe kezdtek a nagymamák és a nagypapák. Hosszan mesélték furfangos történeteiket, a gyerekek pedig tátott szájjal hallgatták és kíváncsian kérdezősködtek.
Azt gondolnánk, hogy ezeknek a foglalkozásoknak nem tulajdoníthatunk nagy jelentőséget, ám azt kell, hogy mondjam ezek a munkák – a kukoricamorzsolás, a tésztagyúrás – mind-mind nagyon jól fejlesztik a finommotorikát, mindemellett fejlesztik a figyelmet, a koncentrációt, a gondolkodást, a kitartást, az állóképességet. Játékeszközök híján nagyon sok természetes anyagot használtak, különböző terméseket, mindent, amit csak lehetett.
Még emlékszem, amikor a nővéremmel azon versenyeztünk, hogy ki tud magasabb csutkatornyot építeni. Nemrég az unokaöcsém talált egy pár csutkát és meglepődtem, mikor azt vettem észre, hogy elkezdett tornyot építeni belőle. Számos emléket idézett fel bennem ez a jelenet.
Napjainkban faluhelyen sem fejtenek már kukoricát kézzel, így a gyerekek nem ismerkednek meg a csutkatorony-építéssel sem. Ezek pedig olyan dolgok, amit érdemes továbbvinnünk és továbbadnunk. Ma is van létjogosultsága, leköti a gyerekeket.
Hogy mi volt a jelentősége ezeknek a foglalkozásoknak? Nem más, mint az, hogy a gyermek a szüleivel, nagyszüleivel együtt volt, közösen csináltak valamit, és közben beszélgettek, nagyon sokat beszélgettek…
Orosz Éva vagyok, 5 éve dolgozom óvodapedagógusként szülőfalumban, Kárpátalján. Még tanulmányaim befejezése előtt sikerült munkába állnom, ami nagyon jó dolog volt, mert a tanult dolgokat egyből a gyakorlatban tudtam alkalmazni. 2019-ben végeztem el a mentálhigiénés segítő képzést. Az ez által szerzett tudás még jobban segít számomra megérteni a gyermekek érzelmi világát. Feladatomnak tekintem az oktató-nevelő munka mellett a gyermekek lelki támogatását is.
Azért szeretek gyerekekkel dolgozni, mert nekik van a legnagyobb szívük és úgy szeretnek, ahogy vagyunk, feltétel nélkül.