„Béke, béke, halacska, nem leszünk mi haragban” - így hangzik az a – szerintem mindenki számára ismert – mondóka, amivel a gyerekek kibékülnek egy-egy kisebb konfliktus után. Az én óvodásaim ennek, az általuk kibővített verzióját használják: „…ha haragban leszünk, úgyis kibékülünk.” És náluk ennyivel le is van zárva a vita, soha többé nem gondolkodnak azon, ki is volt a hibás, vagy, hogy éppen kinek volt igaza. Számukra a közös élmény, a játék által szerzett öröm sokkal fontosabb. A mondóka vége pedig azt sejteti, hogy ha lesznek is nézetelérések, akkor sem lesz tartós a harag.
Nemrég egy nagyon kedves történetet olvastam egy ovis csoportban: Óvó néni meséli, hogy a gyerekek az oviban azt méregették, hogy melyikük a magasabb. Aztán leguggolt az egyik gyerekhez, hogy mondhasson neki valamit és erre, a kisóvodás egy nagyon érdekes dolgot felelt neki: „Óvó néni, amikor leguggolsz hozzánk, akkor pont, akkora vagy, mint mi.” Ez csak egy ténymegállapítás volt, de lehetne akár átvitt értelme is. Ahhoz, hogy megértsük őket, le kell hajolnunk hozzájuk, közéjük kell telepednünk. Mennyi mindent tanulhatunk tőlük, ha figyelünk rájuk! E nélkül viszont olyanok leszünk, mint azok, akiknek „mindent meg kell magyarázni”, akik csak azt látják, ami a szemük előtt van: fantáziátlan felnőttek. (Exupéry)
A mai rohanó világban sok fontos dolog mellett siklunk el nap, mint nap: elfelejtjük észrevenni a kicsi, apró, de annál gyönyörűbb vadvirágot a fűben, beszívni a friss, nyári zápor illatát, néha olyan dolgot csinálni, ami nem létfontosságú, de mégis örömet okoz. Ezek a dolgok ingyen vannak, mégis, én magam is sokszor elmegyek mellettük. Kislányom tanít meg észrevenni ezeket. Naponta jövünk haza úgy az oviból, hogy útközben telerakja kosaramat a földön talált kavicsokkal, virágokkal, bogyókkal, de ovisaim kérésére is őrizgetek hasonló kincseket a köpenyem zsebeinek mélyén. Ők ezeket a dolgokat a legnagyobb szeretettel gyűjtögetik, ajándéknak szánják. Mindent a fantáziájuk, belső világuk felől közelítenek meg. Nagyon érdekes, ahogyan egyszerű dolgokat „varázsolnak át”, egyszerű kartondobozban ülve átutazzák képzeletben a Soha-tengert, megvívnak Hook kapitánnyal, közben pedig feldolgozzák a belső feszültségeiket.
Régen minket is megtanítottak a mesék, hogy bár nem mindig alakulnak jól a dolgok, minden megoldódik, a jó elnyeri méltó jutalmát, a legkisebb fiút éri a legnagyobb szerencse, a főhősnek mindig vannak segítőik és, hogy mindenre van megoldás, amire nincs, azon pedig kár aggódnunk. De néha elfelejtjük ezeket.
Szerintem minden csak hozzáállás kérdése. Vegyünk példát a gyerekekről, ők mindig vidámak, szívvel-lélekkel tudnak nevetni, örülni, lezárják a vitáikat egy mondókával, derűlátóak, kíváncsiak, nem aggodalmaskodnak, mondhatni „rózsaszín szemüvegen át szemlélik a világot”. Nekünk is csak annyit kellene tennünk, hogy mi magunk is feltesszük azt a bizonyos „szemüveget”, változtatunk a dolgokhoz való hozzáállásunkon, meglátjuk mindenben a lehetőséget, kihozzuk mindenből a legjobbat és „örülünk, hogy esik az eső, mert ha nem örülünk, akkor is esni fog!” (Ősi zen mondás)
Pallagi Nikoletta vagyok, egy kárpátaljai magyar óvoda óvónénije immár tíz éve. Szerencsésnek vallhatom magam, hiszen egy összetartó csapat tagja vagyok, családként terelgetjük a ránk bízott gyerekeket, mindenki egyenrangú tagja közösségünknek! Eredetileg magyar nyelvet és irodalmat tanítanék, de mégis az óvodapedagógia lett az én utam. Kicsi gyerekekkel foglalkozni igazán öröm, hiszen az elismerés őszinte szívekből fakad. Példát mutatni, játszva nevelni, hagyományt őrizni, anyanyelvünket ápolni, értéket közvetíteni-ezek mutatnak utat és adnak igazán értelmet számomra a nehéz időkben is!