Pallagi Nikoletta blogja

Nemrégiben egy hasonlóképp megfogalmazott szöveg került elém az egyik szülői csoportban: „Sziasztok! Tudnátok-e olyan szórakoztató, rövid meséket ajánlani, amiket a gyerek nézhetne a kocsiban, ameddig az oviba érünk?”

Nagy port kavart a poszt, rengeteg reakciót váltott ki, többen hangot is adtak nem tetszésüknek, és én is azon kezdtem el gondolkodni, hogy sokan miért rögtön a technika vívmányait akarják segítségül hívni, ha a gyerek lefoglalásáról van szó.

Sokan azt gondolnák, hogy az íráskészség fejlesztéséhez elegendő, ha csak színezőt és ceruzát adunk az óvodás gyerek kezébe, és ezáltal majd megtanulja a helyes ceruzafogás, vonalvezetés technikáját. A finom- és grafomotorikus, azaz az írómozgás fejlesztése azonban ennél sokkal összetettebb folyamat.

Részlet egy hároméves „naplójából”: „Nem tudom, mi az az óvoda. Anyu napok óta hajtogatja, hogy már elég nagy vagyok, hogy óvodába menjek. Szerinte ott sok gyerek lesz, sokat lehet játszani, lesznek nénik, akik vigyáznak ránk, őket hívják óvó néniknek.

„Béke, béke, halacska, nem leszünk mi haragban” - így hangzik az a – szerintem mindenki számára ismert – mondóka, amivel a gyerekek kibékülnek egy-egy kisebb konfliktus után. Az én óvodásaim ennek, az általuk kibővített verzióját használják: „…ha haragban leszünk, úgyis kibékülünk.” És náluk ennyivel le is van zárva a vita, soha többé nem gondolkodnak azon, ki is volt a hibás, vagy, hogy éppen kinek volt igaza. Számukra a közös élmény, a játék által szerzett öröm sokkal fontosabb.

Hóc, hóc katona…, Ciróka- maróka… Bizonyára mindenki számára ismerősen csengenek ezek a sorok, gyermekkorunk kedvencei. Szerintem nincs olyan, aki ne höcögött, vagy „cirókázott” volna az ismert mondókákat ismételgetve szülei, nagyszülei ölében.

A quilling, vagy papírcsíktechnika fogalmával már biztosan sokan találkoztak. Én mindössze néhány éve ismertem meg, mikor hitetlenkedve néztem kolléganőmet, ahogyan elképesztő kézügyességgel tekerte a vékonyra vágott papírcsíkokat, virágokat alkotva az így felcsavart köröcskékből. Akkor azt gondoltam, soha nem fogom tudni elsajátítatni ezt a módszert, aztán megpróbáltam. Először vékony csíkokat vágtam egy fehér papírlapból, majd elkezdtem őket feltekerni hurkapálcára, az így kapott köröket összeragasztottam, aztán tovább kísérleteztem, indákat ragasztottam rá.

Köztudottan a farsang a télbúcsúztatás, a vidámság ünnepe, amelyhez számos néphagyomány kapcsolódik. Az óvodában is él sok hagyomány. A gyerekeknek ez az izgalmak, a móka és kacagás, illetve a jelmezbe öltözés, szülőknek pedig talán a kihívások és a kreativitás időszaka: „Milyen jelmezbe bújjon a csemetém az óvodai farsangon? Kölcsönözzünk valamilyen maskarát, vagy ügyeskedjünk otthon?” – teszik fel sokan ilyenkor a kérdést.

„Három éves múltam éppen, eleinte sírtam, féltem…”- szavalják a bátor hatévesek iskoláskorba lépve, önbizalommal telve az ovibúcsú ünnepnapján. De mi történik az alatt a bűvös három év alatt? Hogyan lesz egy bátortalan, félénk kisóvodásból iskolaérett iskolás? Milyen út vezet odáig? Hogyan segíthetünk szülőként, óvónőként?

A hároméves félénken, sírdogálva, bizonytalansággal teli szívvel lépi át az óvoda küszöbét. Lassan felveszi annak ritmusát, napi rendjét, figyelme a társai felé fordul.

Szerencsésnek érzem magam, még emlékszem, mikor gyerekként jobb híján almát, diót, mézeskalácsot tettünk a fenyőfára. Nem mai csillogó díszeket, girlandokat. Nem is a csillogás, a fényözön, hanem a hangulat, a felnőttekkel töltött egymásrafigyelős idő az, ami magában rejtette a csodát és ami, még most is visszaköszön a gyerekkor távlatából.