Ovisaim egyik kedvenc mondókája:
„Gyülekeznek a felhők,
esik az eső,
kopog a jég,
dörög az ég,
villámlik,
lecsap,
kisütött a nap.”
Valahogy ehhez tudnám hasonlítani a kárpátaljai eseményeket is, csak egyelőre az bizonytalan, mikor jön el az a bizonyos napsütés, amikor minden lecsendesül, és minden ugyanúgy lesz majd, mint régen.
Csütörtök volt az utolsó munkanap az óvodáinkban, ekkor kezdtek gyülekezni azok a bizonyos felhők. Csütörtök reggel nálunk még húsz kisóvodás fürkészte kíváncsian a tekintetünket, ami tele volt aggodalommal, bizonytalansággal az Ukrajnában akkor kialakulóban lévő események miatt. Bár igyekeztünk, hogy ne vegyék észre, mégis néha kicsordult egy-egy könnycsepp az arcunkra a bizonytalanság miatt. Egyik szemfülesebb ovisom meg is kérdezte: „Óvó néni, miért törölgeted az orrod és a szemed? Eltűnődve, esetlenül válaszoltam: „Mert Hapcimanó megcsavarta az orromat…”
Nem szabad hazudni! Tudom. De soha nem gondoltam volna, hogy elérkezik egyszer egy nap, amikor egyáltalán hasonlóról is beszélnünk kelljen.
Azóta zárva vannak intézményeink, iskoláink, és a mi „Csicsergő” óvodánk is. Csak remélni tudjuk, hogy hamarosan vége lesz ennek a „viharnak”, minél hamarabb „kisüt majd a nap”, és a mi „kismadárkáink” ugyanúgy vidáman, csicseregve örülhetnek majd „a jó időnek”, mint azelőtt.
Pallagi Nikoletta vagyok, egy kárpátaljai magyar óvoda óvónénije immár tíz éve. Szerencsésnek vallhatom magam, hiszen egy összetartó csapat tagja vagyok, családként terelgetjük a ránk bízott gyerekeket, mindenki egyenrangú tagja közösségünknek! Eredetileg magyar nyelvet és irodalmat tanítanék, de mégis az óvodapedagógia lett az én utam. Kicsi gyerekekkel foglalkozni igazán öröm, hiszen az elismerés őszinte szívekből fakad. Példát mutatni, játszva nevelni, hagyományt őrizni, anyanyelvünket ápolni, értéket közvetíteni-ezek mutatnak utat és adnak igazán értelmet számomra a nehéz időkben is!