„Elindultunk az oviba, egyik kezem az anyáét fogja, másikban a plüss cicámat szorongatom, kicsit félek, ez az első napom. Előttünk nagyobbacska kislány ballag az anyukájával, hátán hátizsák, de ő nem olyan félénk, mint én. Megfordul:
- Te is a mi ovinkba fogsz járni? - kérdezi.
- Igen. - felelem félénken.
- Meglátod, nagyon jó lesz!
Ez a jelenet a szocializációs szintér bővülésének első állomása, hiszen attól a naptól kezdve, hogy a gyermek óvodás lesz, már nem csak azokkal lesz közösségben nap, mint nap, akik a családját és a közvetlen környezetét alkották, hanem a kortársaival, az óvónénikkel és a dadusnénikkel is, új szabályokat és normákat kell elsajátítania, amelyek ismerete a későbbi iskolába lépés feltétele.
Óvodába lépéskor a gyerekek már nyitottabbak a világra, mint három éves koruk előtt, kortársaikat eleinte szemlélődve figyelik, vagy utánozzák őket, később viszont egyre nagyobb érdeklődést kezdenek tanúsítani a közösség élete iránt, a részesévé szeretnének válni annak. De a beilleszkedéshez vezető út sem zökkenőmentes:
„A Dani ma nagyon csúnyán viselkedett, a mosdóban szétfröcskölte a vizet, az asztalnál meg pacázott a céklalével, a sorban is tolakodott és megszorította a kezem, amikor sétálni mentünk. Hiába mondta neki az óvó néni, hogy legyen szíves kérjen bocsánatot, csak nézett, mint a boci.”
Azt, hogy hogyan viselkedjünk a mosdóban, sorban álláskor, az asztalnál, vagy egyáltalán a társainkkal, az óvodában tanuljuk meg, s ahogyan szerzőtársam, Pop Mónika fogalmazott egyik bejegyzésében, ezeket a viselkedésbeli normákat, illemszabályokat leginkább példamutatással és gyakorlással sajátíttathatjuk el. Ebben van talán a legnagyobb felelőssége az óvó néniknek, az iskolában a pedagógusoknak és úgy egyáltalán a felnőtteknek, hiszen viselkedésünk, értékrendünk, példamutatásunk nagy hatással van a gyerekek személyiségének fejlődésére.
„Zsófi a barátom, azért, mert olyan jó az illata, mint a virágoknak és mindig szép ruhája van.” Eleinte az óvodások csak külső tulajdonságok alapján választanak barátot, aztán már a belső értékek is fontossá válnak, például az, hogy mennyire vicces vagy kedves valaki. Vita esetén azonban elég csak egy varázserejű mondóka- „Béke, béke halacska, nem leszünk mi haragban, ha haragban leszünk, úgyis kibékülünk!” és máris minden rendben.
A meséknek nagyon fontos szerepük van az óvodások szociális készségének fejlesztésében. Érdemes olyan mesét választanunk, feldolgoznunk, amelyekben azokat a tulajdonságokat, vagy viselkedésbeli normákat láthatjuk felsorakoztatva, aminek az elfogadására, elsajátítására ösztönözni kívánjuk növendékeinket. (Például: A rút kiskacsa a másság elfogadása)
Az óvodáskorú gyerekeket leginkább a játék hozza össze és tartja együtt. Ez idő alatt beszélgetnek, együttműködnek, és a játéktevékenység jó alapot biztosít arra, hogy hatékonyabban fejlődjön magatartásuk, megtapasztalják a jó együtt lenni érzését, kialakuljon az összetartozás, a mi-tudat, a csapatban való együttműködés képessége.
A játék mindegyik formája segítségünkre lehet a szociális készségek fejlesztése során, a körjátékok ugyanis nagyon nagy mértékben elősegítői lehetnek a félénkebb gyerekek önbizalmának erősítésében, a szerepjátékok által más bőrébe bújva tapasztalhatnak meg minél több viselkedésmintát, a szabadjáték során pedig feldolgozhatják a tapasztalataikat.
Óvodáskor végére a szociálisan érett gyermek készen áll az iskolai élet elfogadására, képes a kapcsolatteremtésre felnőttel és gyerektársaival, egyre több szabályhoz tud alkalmazkodni. Kialakulóban van feladattudata, ami a feladatok megértésében, azok eredményes elvégzésében és a környezet elvárásaihoz való alkalmazkodás képességében nyilvánul meg.
A szociális fejlődés mindenképp kétoldalú, mégis összefüggő folyamat, mert az óvodáskorú gyermek egyszerre integrálódik egy nagyobb társadalmi közösségbe és különül el, mint egyén. Vagyis megismeri és elsajátítja a társadalom által diktált normákat és értékeket, közben pedig saját személyiségfejlődése, érzelemvilága is alakulóban van, amelynek segítségével megválaszolhatja majd az élet nagy kérdését felnőttkorban: Hol az én helyem?
Felhasznált irodalom:
- Balogh Éva:Fejlődéslélektan. A megtermékenyüléstől az óvodáskor végéig. Debrecen, Didakt KFT, 2005.
- Berghauer-Olasz Emőke: Fejlődéslélektan I. (Jegyzet), II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, Beregszász, 2013
- cole, M.- Cole, S. R. : Fejlődéslélektan. Osiris Kiadó, Budapest, 1997.
- Hegyi Ildikó: Fejlődési lépcsőfokok óvodáskorban. Okker Oktatási Kiadó.
- Mönks, J. F.- Knoers, A. M. P.: Fejlődéslélektan. Pedagógiai pszichológia I. Budapest, 1998.
Pallagi Nikoletta vagyok, egy kárpátaljai magyar óvoda óvónénije immár tíz éve. Szerencsésnek vallhatom magam, hiszen egy összetartó csapat tagja vagyok, családként terelgetjük a ránk bízott gyerekeket, mindenki egyenrangú tagja közösségünknek! Eredetileg magyar nyelvet és irodalmat tanítanék, de mégis az óvodapedagógia lett az én utam. Kicsi gyerekekkel foglalkozni igazán öröm, hiszen az elismerés őszinte szívekből fakad. Példát mutatni, játszva nevelni, hagyományt őrizni, anyanyelvünket ápolni, értéket közvetíteni-ezek mutatnak utat és adnak igazán értelmet számomra a nehéz időkben is!