Hogy hogyan lettem pedagógus, még ma sem tudom, csak sejtem, hogy nem én választottam ezt a pályát, hanem a pálya választott engem, s mindez még az óvodában megtörtént. Nemrégiben az egyik kisfiú a csoportomból a következőt kérdezte: „Óvó néni, óvó bácsik is vannak ezen a világon?”
Tisztán emlékszem pedagógusi pályafutásom hajnalára, azokra az időkre, amikor kirepültem az egyetemi oktatóim szárnyai alól, és próbáltam megtalálni a helyem az oktatási rendszerben. Az utolsó hetekben az egyik oktató azt kérdezte tőlünk, hogy miért szeretnének pedagógusok lenni? Az én válaszom az volt, hogy: „azért mert szeretnék változást hozni az oktatási rendszerbe.” Az igazság az, hogy változást nem hoztam és valószínűleg nem is fogok, viszont a pedagógusi hivatás engem nagy mértékben megváltoztatott.
A romániai oktatási rendszerben a pedagógustovábbképzés fokozatokra tagolódik. A rendszerbe úgy léphetsz be, ha sikeresen versenyvizsgázol, ezt követi a véglegesítő vizsga, a II. didaktikai fokozat, illetve legvégül az I. didaktikai fokozat megszerzése. Megszakítások nélkül maximum tíz év, míg végigjárod ezt az utat úgy, hogy tanév közben szakfelügyeletekre készülsz, nyaranta vizsgákra, legvégül pedig megírod az I. fokozati tudományos-módszertani dolgozatodat és meg is véded azt. Amikor pedig elérkezik a vizsgád napja, és felérsz a pedagóguspálya csúcsára úgy tekintesz mindenre, mint amikor egy autóban ülsz, és figyeled a melletted elsuhanó tájat, s az az érzésed, hogy körülötted minden mozgásban van, holott te vagy az aki rendületlenül halad előre.
Hogy mi zajlik ilyenkor egy pedagógusban? Minden! Hiszen ez az a nap, ami rólad szól, de mégsem. Éppen ezért, hogy kerek legyen a történet, elmesélem, hogy a vizsga napján kutató expedícióra indultunk az óvodásaimmal, meglestük a dínók hajnalát, segítettünk nekik kijutni a jég fogságából, dínóvadászatot tartottunk, dínóásatást, persze mindaddig, amíg be nem következett a Nagy Bumm. Így uralkodott el a Jurassic park hangulat a csoportban, s így gondolkodtam el azon, hogy nemcsak a dínóknak, hanem a pedagógus pályafutásnak is van egy hajnala, csúcsa és vége? Vajon tényleg van egy vége?
Ahogy teltek az órák, arra is ráébredtem, hogy a kollégák és az a pedagógusi közösség, ahová tartozom, sokkal jobban izgul értem, mint én magamért, s a valódi értékem nem abban rejlik, hogy mit adok másoknak, hanem abban, hogy milyen nyomot hagyok bennük. Így történt, hogy ez a nap úgy szólt rólam, hogy az óvodásaim, kollégáim, barátaim, egyetemi oktatóim szemében láthattam önmagam. Egykori tanítóm, jelenlegi kollégám, Szilágyi Domokos költő unokahúga, Szilágyi Éva a következő verssel ajándékozott meg ez alkalomból.
A vers címe: „I. fokozat”
Volt egyszer egy tanító,
S mellé néhány tanuló.
Megkezdték a tanulást,
Betűvetést, olvasást.
Számokat is tanultak,
No, meg egyéb tárgyakat.
Volt köztük egy leánka,
Ki a tudást szomjazta.
Kitartása, szorgalma,
Meglett az Ő jutalma.
Óvó néni lett belőle,
A kicsik szerencséjére.
Találd ki, hogy kicsoda?
Nem más Ő, mint Moncsika!
A ranglétrán szépen haladt,
Meglett az ELSŐ FOKOZAT!
U.I: Nem hiányzik most már semmi,
Csak az a fránya Doktori!
Meglesz az is nemsokára,
Ha Moncsika így folytatja.
Mindent bele, óvó néni!
Nem kell soha abbahagyni!
Habár az I. didaktikai fokozatomat sikeresen megszereztem, úgy gondolom, hogy sosem tudnám azt érezni, hogy szakmai pályafutásom csúcsára értem, ahol már olyan szinten túlképzett vagyok, hogy mindent tudok. Vallom azt, hogy minden pozíción, felelős beosztáson túl, sokkal fontosabb az az alázat, amellyel a munkánkat végezzük, ahogyan azt is, hogy minden fokozati vizsgán, a rendszer által kiszabott megmérettetésen túl pedig a kitartás, ahogyan megéljük pedagógusi hivatásunkat.
Sokszor érezhetjük azt, hogy nem vagyunk jó helyen, nem jó irányba tartunk, sokszor megkérdőjelezhetjük a saját munkánk értéket, és mindez így természetes. Az igazán jó pedagógus kételkedik a munkájában, de hisz önmagában, éppen ezért mindig a legjobbra törekszik, folyamatosan tanul, akár a hibáiból is, és fokozatosan fejlődik. Egy pedagógus egész életen át tanul, s egy egész életen át őrzi azokat a tapasztalatokat, benyomásokat, szeretetmorzsákat, amelyeket a véget nem érő utazása során magába és másokba ültet, mert a pedagógus örök. Kihalás nem fenyegeti, csak kiégés, viszont ez is orvosolható.
A tudományos-módszertani dolgozatomat a következő gondolattal zártam, melyben Stern és a saját elképzelésemet ötvöztem, s amely így szól: „Mindenkit arra buzdítok, hogy módszertani, tudományos követelményektől függetlenül próbálja megtalálni önmagát, és hinni saját pedagógusi megérzéseiben, tapasztalataiban. Mert valljuk be, a kevesebb néha több! Éppen ezért, kevesebb iróniát, kevesebb tárgyat, kevesebb előkészített dolgot, kevesebb szándékot. Viszont több hitelességet, együttlétet, őszinteséget, bizalmat!
Mert mégis ki kezdhetné el, ha nem mi?”
Nyolcadik éve dolgozom óvódapedagógusként egy romániai szórványtelepülésen, Szinérváralján. Ha megkérdeznék tőlem, hogy mi az ami előre visz a mindennapi munkám során, egyértelműen azt válaszolnám, hogy a folyamatos kihívás. Csoportom összetétele olyan színes, mint a szivárvány színeinek palettája. A magyar anyanyelvű gyermekeken kívül évről évre több a vegyes házasságokból érkező gyermek, a román, a roma anyanyelvű, a külföldről hazatért, angol akár olasz óvodás. Ugyanebben a cipőben járva, pontosan tudom, hogy a többnyelvűség nem egy gát, hanem egy lehetőség.