Kegyes hazugságok: Mikulás és az Angyal

Gyerekkorom legszebb emlékei voltak, amikor a Mikulásra és az Angyalra vártam. Nálunk sosem volt beöltözött Mikulás bácsi, hanem csak a semmiből egy kopogás és máris a kiscsizma tele volt, volt nagy öröm, találgatás, hogyan tudott bejönni, és hova tűnt olyan hirtelen. Az angyalvárás még izgalmasabban telt, hiszen akkor már volt karácsonyfa is, egész nap vártam, mikor szólal meg a csengő, mert csengő jelezte, hogy nálunk járt.

Mi volt ebben a legszebb? A titok, a misztikum, a varázslat. Még most, felnőtt fejjel is csak azt a csodát, varázslatot várom. Van egy bizonyos érzés bennem, ami még mindig várja a csodát, azt a gyerekkori csodát, érzést, ami akkor átjárt, és készülök és várom, bár soha többé nem lesz ugyanolyan, mint akkor, mégis várom, ez volt gyerekkorom legszebb időszaka, és akik ugyanígy, ugyanezt élték meg, szerintem pont így vannak ezzel.

Lehet, hogy sokszor elvesztődik a lényeg, hogy valójában Jézus születése a fontos, az ő eljövetelére várakozunk, bár beszélgetünk róla az óvodában, próbáljuk átadni a vallási töltetét is az ünnepeknek, mert lehet, otthon erről nem is esik szó. Viszont gyerekfejjel egy óvodás szemében a varázslat, a csillogás és az ajándék fontosabb.

Sokan tartják ma már úgy, hogy nem hazudnak a gyereknek, nem tálalják és élik meg a misztikus részét az ünnepeknek, mert mekkora csalódás lesz, mikor a gyerek rájön vagy megtudja, hogy valójában mi az igazság. Vannak családok, ahol együtt vásárolnak, együtt díszítik a fát.

Az elanyagiasodó, vásárlás és média központú világ épp eléggé kezdi a csodát megtörni, már október végén látni lehet Mikulás és karácsonyi díszeket. Novembertől már mindenhol Mikulások szaladgálnak, különböző öltözetekben, de volt az óvodai csoportunkban példa arra is, hogy egyszerre 4 Mikulás bukkant fel. Így méltán merül fel a legnaivabb gyerek fejében is, hogy akkor ki volt az igazi Mikulás… Jó kérdés… Van mit magyarázkodni.

Szerintem nem a Mikulással való ,,személyes” találkozó a fontos, hanem a várás, készülődés. Hányszor elhangzik, hogy ,, légy jó, mert a Mikulás/Angyal leselkedik”, ,,hoz majd virgácsot, ha nem leszel jó”. Lehet kicsit feltételhez kötött követelés, de mikor már minden nevelési módszer dugába dőlt, lehet, hogy pont ezzel célt érünk. Persze a kis csizmák, attól függetlenül megtelnek, mindenkinek az anyagi helyzetéhez megfelelően, és az a bizonyos virgács is ott lehet, ha már a kis lurkó magaviselete nem volt a legpéldásabb. Nincs szükség ehhez jelmezre, sem beöltözésre, csak leleményességre, és máris megvan a varázs, az öröm. Nem is beszélve arról, mikor a nagyobbacska gyerek épp megismeri, hogy a szomszéd van beöltözve Mikulásnak, azután akkor van csak igazán leégés.

Egy példával is szolgálnék, ami úgy bennem él, jó pár éve. Egy más vallási felekezetű család, amelyik ezeket az úgynevezett ,,hazugságokat” nem fogadta el, megtiltotta a gyereknek, hogy Mikuláskor óvodába jöjjön. Mivel sokat beszélgettünk Miklós püspökről, Joulupukkiról, az ajándékozásról, természetes módon ez a kisfiú is várta, hogy jöjjön a Mikulás bácsi, túl kicsi volt ahhoz, hogy megértse, miért nem fog hozzá soha elmenni. Bár tiszteletben tartom mindenki vallási nézetét és hovatartozását, akkor és ott nagyon sajnáltam azt a gyereket, aki kimaradt valamiből, amiben minden más gyerek részt vehetett.

A karácsony, a fenyőfa illata, a fények, az otthon, a család, a kemencében sült kenyér, kalács illata, körülülni a fát, énekelni, szeretni egymást, emlékezni azokra, akik már nem ülhetnek a fa körül együtt velünk, úgy, mint régen. Bennem még él a gyerek és szerintem kortól függetlenül mindenkiben, hogy ez a legnagyobb, legkülönlegesebb ünnepünk. Bár az év mindennapján jó és szükséges szeretni és szeretve lenni, mégis ez a nap valami pluszt ad. December hetei az óvodákban is erről szólnak, készülődünk, várjuk, beszélgetünk Jézusról, Istenről, az emberekről, a szeretetről.

A legújabb divat, hogy már hetekkel karácsony előtt feldíszítve áll a fa, akkor december 24-dikén mi történik náluk? És azok mit mondanak a gyereknek, akiknél később jön az angyal, hogy máshol miért járt hamarabb?

Akik azt mondják, hogy nem hazudnak a gyerekeknek, nem ámítják őket valótlanságokkal, vajon csupán ez lenne életükben az egyetlen hazugság, amit kimondanak? Nem hinném! És amíg ez örömöt szerez a gyermeki léleknek, nem hinném, hogy rossz dolog. Személy szerint nem nehezményezem, hogy varázslattal nőttem fel, és hittem, hiszek mai napig a csodákban.

Előző bejegyzéseimben is szívesen nyúltam Facebook-os kommentekhez, jöjjön ismét pár:

anyukák írták:

• Én mindent imádok, ami a Mikulással jár: ráhangolódás, listaírás/rajzolás... Leírhatatlan az a lelkiállapot/érzés/csillogás a szemében, mikor meglátja a Mikulást.
• Én mindig kiteszem a cipőm, hátha jön. És szokott jönni!
• Szerintem a gyerekeknek az a legfontosabb, hogy higgyenek a varázslatban! Én szerencsés vagyok, a fiamnak olyan nagy a fantáziája, hogy simán beleférnek az angyalok, tündérek, Mikulás. És ebben ameddig csak tudom, támogatom, sokszor ő is rákérdez dolgokra, de mindig sikerül valamivel elvarázsolni.
• Mi szülőként szeretnénk, ha a gyerekünk minél hosszabb ideig hinne a varázslatban, minél teljesebb, szebb gyerekkora legyen, és ezek a dolgok is mind hozzátartoznak.

Higgyünk a csodákban, éljünk a varázslatokkal, érezzük, ahogy fantáziánk szárnyal, szeressük magunkat és másokat, hogy gyerekek maradhassuk, amíg csak élünk. Hagyjuk gyerekeinknek is megélni a csodát, hagyjuk, hogy örüljenek neki, hagyjuk úgy felnőni, hogy lelkében mindig megmaradjon a gyerek. Ha egy kis kegyes hazugság is, de ez legyen életünkben az egyetlen hazugság, amelyet kimondunk.