Televízió, média, telefon, Facebook, online játékok, intelligens kütyük… Szüksége van erre egy gyereknek a mindennapi életben? Miért olyan nehéz lekötni az oviban a gyerekek figyelmét? Miért érezzük azt, hogy egyre több gyerek, egyre többször reagál helyzetekre agresszívan?
Kíváncsi voltam, ezért egy gyors felmérést végeztem óvodás korú gyermeket nevelő ismerőseim körében ezzel kapcsolatban. Igyekszem röviden vázolni az eredményeket.
A 26 válaszadóból 16 lányos, 10 fiús szülő.
Arra kérdésre, hogy mennyi időt tölt a gyerek a televízió előtt 38,5 % azt válaszolta, hogy napi 1 órát. Volt, aki azt mondta, hogy a kicsit többet ülhet a képernyő előtt, volt, aki azt, hogy nem nézhet, csak hétvégén televíziót, de volt olyan is, akinél bármennyit lehet. A kicsik többsége csak rajzfilmet nézhet, ritka esetben merül fel a film és természetfilm. A legtöbbet nézett műsorok: Bogyó és Babóca, Mancs őrjárat, Bing, Kuflik, Magyar népmesék és sorolhatnám, hisz a rajzfilmek tárháza nagyon bőséges.
A megkérdezett szülők szerencsére odafigyelnek arra, mit nézhetnek a gyerekeik, milyen műsorokat, milyen rajzfilmeket, tehát van tartalmi korlátozás.
17 válaszadó szülő gyerekének van telefonos hozzáférhetősége, ezeken játszanak, rajzfilmet néznek többségében.
De jöjjön a lényeg, amely az egész bejegyzésem alapját képezi, hogy mi az összefüggés a műsorok és a gyerek viselkedése között?
Nézzük a válaszokat:
- Hatással vannak rá a rajzfilmek. Ha jó cselekedetet lát, akkor ő is jót tesz. De vannak agresszívebb rajzfilmek is, azokat is utánozza.
- Ha túl sokat nézi, felpörög, nehezebben találja fel magát, nem tudja mit játsszon.
- Igen, felpörögnek a rajzfilmektől/mozgékonyabbakká, hangosabbakká válnak...
- Igen, volt, ami nem volt jó hatással rá, felpörgött tőle, vagy nem volt megfelelő a nyelvezete, azt nem engedtem, hogy nézze.
- Igen, ezért nincs megengedve a telefon használata, mert utána pl. sírósak, nem fogadnak szót, semmi sem tetszik nekik stb.
- Igen, az idegrendszere gyengébb, sokkal hisztisebb.
- Igen, van összefüggés a nézett műsorok és a gyermek viselkedése között. Ha olyan műsort néz, amiben agresszivitás van, ő is agresszíven fog viselkedni.
Természetesen kaptam olyan válaszokat is, amelyek a pozitív hatásról számoltak be, hiszen sok szót, kifejezést lehet eltanulni egy-egy műsorból. Vannak olyan szülők is, akik nem látnak összefüggést gyerekeik viselkedése és a műsorok között.
Még egy, számomra fontos kérdést tettem fel: este rajzfilmet nézve alszik-e el a gyerek vagy pedig a szülő mond mesét. A válaszok 26,9 %-a rajzfilmet néző, a többieknek mesélnek otthon.
Ezekkel a válaszokkal még elégedett is vagyok, ezek a szerencsésebb helyzetek, esetek. Azonban munkám során nagyon sokszor találkoztam az ellenkezőjével is, amikor bármit, bármennyit lehet tévézni, képernyőt bámulni, bárhol, csak legyen csendben a gyerek, mert nincs idő rá/vele is foglalkozni. Ez az elektronikus póráz.
Miket láthat, tapasztalhat, ha nem figyelünk eléggé oda? Marcel Frydman Televízió és agresszió című könyvében azt írja, hogy a televíziós hősök céljuk eléréséhez leggyakrabban agressziót alkalmaznak, a pár évtizeddel ezelőtti felmérések szerint egy fiatal átlagosan 13400 ember erőszakos halálát nézi végig a képernyőn… Hm…Mit is tanulunk ebből? Mind felnőttként, mind gyerekként csupán azt, hogy mindenre megoldás az agresszió. Óvodai példával élnék, mikor a pöttöm, földből is alig kilátszó gyerekecske, megfeszített izmokkal, kidülledő nyaki erekkel, ahogy csak száján kifért ordította: „Gyere, megöllek, elvágom a torkod!”
Számítógép, internet.
Bár nagyobbakról szól, mint az óvodások, de ismét egy könyvvel hozakodnék elő Julia von Weiller Hálóban, Hogyan óvjuk meg gyerekeinket az internet veszélyeitől. Kulcsfogalmak: cyber-grooming, státuszszimbólum, szexualitás, pornográfia, cyberbullying.
Telefont adva egy gyerek kezébe, aki még beszélni sem tud, de ujjacskái tökéletesen nyomogatják a képernyőt, okos és értelmes gyerek, már tanult valamit. Nem is azt mondom, hogy le kellene maradnia a társaktól, nem elszigetelni kell, csak korlátok, megfigyelés alatt tartani, óvni, védeni a lelkét, mindentől, ami káros lehet. Semmi sem garantálja, ha nem figyelünk oda, hogy nem bukkan olyan tartalmakra, ami nem neki valóak.
Facebook-ot mindennap használjuk, beszélhetünk rokonokkal, ismerősökkel. Jó is, hogy van. De kell már az óvodásnak külön Facebook profil? Hiába van életkori korlátozás, mikor mégis rengeteg gyereket épp a szülő regisztrál. Talán túl vaskalapos vagyok, de az online oktatással csak azt láttam, hogy egyre több kiskorú van fent a közösségi oldalakon. Bárkit bejelölnek ismerősnek, bárkit el is fogadnak, élő videóznak és száz képet is feltöltenek heti szinten magukról mindenféle pozícióban… Vajon nem épp saját magukat szolgáltatják ki a bűnőzöknek, pedofiloknak? És nem épp a szülő, aki támogatja ebben, vagy épp ő osztja meg ezeket a képeket, szolgáltatja ki saját gyerekét? Talán jó lenne elgondolkodni ezen!
A kérdéseimre adott válaszokból megtudtuk, hogy a gyerek pörög, hisztis, nem találja fel magát, ha sokat ül a képernyő előtt. Azt figyeltem meg, hogy egy mai gyerek már nem tud játszani úgy igazán, hiába van ott millió csillogó-villogó játék, hamar ráun, hamar kell az újabb legmodernebb, legdrágább. De ha kimegy a természetbe nem tud magával mit kezdeni, a sár túl mocskos, kövekkel, csigaházzal uncsi játszani. Ha nincs internet, vége a világnak, ha nincs telefon, újra csak vége a világnak. Pörögjön a film, a könyvből olvasott mese nem izgalmas, nem köti le.
Az arany középút megtalálása a fontos, amikor nem túl sok, de nem is túl kevés, és még építő jellegű is a net. A lecke fel van adva.
Óvónő vagyok. Erdélyben születtem, Marosvásárhelyen, egy a városhoz közeli falucskában élek. Tanulmányaimat a marosvásárhelyi Babeș–Bolyai Tudományegyetemen végeztem.
Írásaimmal célom, hogy bemutassam a közösségeinkben folyó néha nehéz, de annál csodálatosabb munkát és azok eredményeit. Népi hagyományaink megőrzése rajtunk is áll vagy bukik. Az óvodában rakjuk le a kibontakozó életek alapjait, az első behatások életre szóló élményt jelentenek, ezekből építkezünk. Az átélt élmények örökre szólnak. Remélem, az olvasó is meglátja a csodát, amelyet a gyermeki szívek vidám együttdobbanása jelent.