A 2020-2021-es tanév Romániában június 25-én befejeződik.
Lejár egy korszak, véget ér valami. Búcsúzni kell, búcsúzni nehéz. Számomra a csoportommal két év adatott, és most nemcsak a nagycsoportosok búcsúznak, hanem az óvónénijük is.
A gyerekek egy újabb életszakaszba lépve az iskolai lét felé ballagnak, a kedves, játékos, vidám, gondtalan óvodáskor végére érnek. Most már jöhet a betűk, számok birodalma, ez által pedig egy új világ tárul ki előttük. Reményeim szerint egy csodálatos birodalom, ahol az ismeretek tárháza végtelen, és a tudásra szomjazó lurkók pedig szivacsként szívják magukba a világ összes kincsét, tudását. Bár az elején sok türelem, akaraterő, kitartás szükséges, hiszen nem is olyan könnyű megtanulni írni, olvasni, de a hozzáértő tanítói segítség és a szülők közös odafigyelő munkája meghozza majd a várva várt eredményeket.
Az óvodások többsége 6 évesen, már büszkén hangoztatja, hogy ő bizony már nagylány/nagyfiú, aki ősszel iskolás lesz. Kíváncsisággal, izgalommal telve várják az iskolai létük, bár még nem is tudják miből fog az majd állni. A váltás nem mindig könnyű, a szabályokat be kell tartani és bizony tanulni is kell, kevesebb idő marad a játékra, egyre több idő fordítódik a tanulásra.
A szülők számára is újabb korszak következik ők is elballagnak az óvodából, örömkönnyekkel telve figyelik sokszor a kisóvodás, áááá bocsánat a NAGYóvodás J elköszönését az intézménytől: ,,Hogy eltelt az idő, már iskolába megy, most volt csak baba.” – hangzik el sokszor. Bizony, hogy eltelt az idő, én is akkor eszmélek rá igazán, mikor a legelső óvodásaimra nézek, akik már kamaszodnak, pedig csak most bújtak szipogva az ölembe, anyukájuk után vágyakozva.
Az óvodától való elköszönéssel és az iskolába lépéssel a szülőkre is több feladat, több felelősség hárul, hiszen otthon is tanulni kell, segíteni kell a gyerekeknek, gyakorolni kell velük, ehhez pedig időre is szükség van. Kötelező erre időt szakítani, hisz semmi sem lehet annál fontosabb, hogy a gyerekek kibontakozását segítsük, elindítsuk egy úton, amely az alapját képezi az élethosszig tanulásnak. Nem könnyű munka, de azt mondom, megéri. Ugye mindenki így gondolja?!
Jómagam eddigi 8 évnyi pályafutásom alatt többször is búcsúztam, búcsúztattam. Mint már említettem előző blogbejegyzéseimben, nincs végleges munkahelyem, így évente, kétévente búcsúznom kell, ballagnom kell nekem is nehéz szívvel, könnyes szemmel, a megszeretett kedves, mosolygós arcú gyerekektől el kell válni, pedig mennyi munka, mennyi idő, mennyi szeretet kellett, míg ők is belerázódtak az óvodai életbe, elfogadtuk, megszerettük egymást.
Keserédes mosollyal jut eszembe egy régi sláger pár sora: ,,Nehéz a boldogságtól búcsút venni, én nem is magamtól teszem (…) én tőlem nem függ semmi sem.”
Idén is búcsúzom, már sokadszorra a pályafutásom alatt. Már egy ideje erre gondolva összeszorul a szívem, torkom, gyomrom, nem egy felemelő érzés. A megszokott környezet, a kedves arcok, a drága gyerekek, mindenkitől és mindentől búcsúzni kell, pedig épp elég nehéz lenne a ballagóktól elköszönni. A szívszorító búcsú is elég fájó, de menni kell előre, menni kell tovább, el kell fogadni, hogy ez a rendje, módja, ilyen a rendszer. Vár még rám és sokunkra egy versenyvizsga a nyáron (a munkahelyekért folytatott nehéz megmérettetés, amely tartalmilag a következőből áll: magyar irodalom, nyelvtan, módszertan; román irodalom, nyelvtan, módszertan és óvodapedagógia). Majd jön a türelmetlen várakozás, hogy hol fogunk dolgozni, fogunk-e egyáltalán dolgozni, és amennyiben igen, vajon milyen lesz az új környezet az új gyerekekkel.
Mindig úgy kell megszeretni, hogy el is tudjunk engedni.
A változás, a váltás mindenkinek nehéz, de kezelni lehet, kezelni kell, pozitív hozzáállás, akaraterő, türelem szükséges, de legeslegfőképpen sok SZERETET egymás iránt, és az iránt, amit csinálunk.
,,Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.” 1Korinthus 13,13
A vakációra pedig mindenkinek kívánok erőt, egészséget, boldogságot, sok önfeledt, boldog pillanatot és sok szeretetet!
Óvónő vagyok. Erdélyben születtem, Marosvásárhelyen, egy a városhoz közeli falucskában élek. Tanulmányaimat a marosvásárhelyi Babeș–Bolyai Tudományegyetemen végeztem.
Írásaimmal célom, hogy bemutassam a közösségeinkben folyó néha nehéz, de annál csodálatosabb munkát és azok eredményeit. Népi hagyományaink megőrzése rajtunk is áll vagy bukik. Az óvodában rakjuk le a kibontakozó életek alapjait, az első behatások életre szóló élményt jelentenek, ezekből építkezünk. Az átélt élmények örökre szólnak. Remélem, az olvasó is meglátja a csodát, amelyet a gyermeki szívek vidám együttdobbanása jelent.