Magyarnak lenni mindig és minden körülmény között, bár államunk nyelve nem a magyar, mi csak kisebbség vagyunk, kevesen és egyre kevesebben. Boldogulni magyarként egy többségében más nemzetiségű országban nagyon nehéz. Főleg ha az állam nyelve sem megy anyanyelvi szinten.

Bár huszonegyedik századot írunk, mégis a nemzet és nemzet közötti ellentétek sokszor kiélesednek, pedig a magyar is, kisebbségi vagy sem, csak ember, élni akar és élni hagyni.

Fáj a múltunk, fáj, hogy kevesebbnek kell éreznünk magunk, fáj, hogy túl kell kompenzálnunk ahhoz, hogy boldogulni tudjunk, mindig egy kicsit többnek, kicsit jobbnak kell lennünk, mert mi magyar anyanyelvűnek, de hivatalosan nem magyar államba születtünk. Bozgor-ok (Hazátlan, de a román nemzetiségűek többségének olvasatában magyart jelent gúnyos, élces megfogalmazásban.) vagyunk, kapjuk meg még mindig oly sokszor.

Máig él bennem az élmény, mikor egy óvodai szüreti bálról hazafele tartva, székelyruhában voltam, megállított egy rendőr, és kifaggatott miért is van rajtam a ruha, hol voltam, hova megyek…

"Miatyánk, ki a mennyekben vagy s gondot viseltél reánk ezer évig, add,
hogy megkapjuk, amit keresünk, a Te igazságodat. Add meg nekünk a békességet s
add, hogy nyugodtan szánthasson és vethessen ez a nép, s múljék el tőle a keserű
pohár. Szánd meg, Isten, a magyart, kit vészek hányának... s add, hogy legyen
igazság, szent és boldog igazság ezen a földön, a Te dicsőségedre. Ámen." (Wass Albert: Csaba)

 

Hagyományaink ápolása már óvodáskorban megkezdődik. Eleve ha egy szülő magyar tannyelvű óvodába íratta a gyerekét, bizonyos lehet benne, hogy a magyar kultúrát, nyelvet megismerő, értékelő, gyakorló környezetbe került csemetéje.

A rohanó világ, a pénz után futás, a jobb jövő reményeinek hajkurászása annyira eluralkodott, hogy sokszor a gyerekek csak intézményes keretek között hallanak a magyar hagyományokról, szokásokról. Kivételt képeznek a vidéki települések, ahol még előfordul egy-egy szüreti bál, járnak kántálni a fiatalok, húsvétkor fenyőágat tesznek a lány kapujára, eljárnak locsolni, őrtüzet gyújtanak, határt kerülnek, a nagyszülők magyar népdalokat dalolnak unokáiknak, táncházakat szerveznek, kalákában dolgoznak, kemencében sül az igazi kenyér, disznótort ülnek, a komaság névnapozni jár, segítik egymást az emberek csupán jóindulatból, nem anyagi hasznot remélve. De már lassan minden veszendőben. Mondván: NINCS IDŐ. Nincs idő, amire nem akarjuk, hogy időnk legyen, mondom én. Pedig milyen szép tud lenni egy pöttöm gyerek székelyruhába bújtatva és pédául jobbágytelki táncokat táncolva.

Az utóbbi évek bezártsága, a vírustól való félelmek még inkább elhidegítik, elidegenítik egymástól az embereket, a hagyományok megélése, ápolása csak gondolatban történik: be jó lenne, ha egyszer újra lenne közösségi élet.

 

Most pedig essen szó egy olyan faluról, amelyben jelenleg dolgozom, mely úgy maradt többségében magyar anyanyelvű, hogy körülötte csak román és roma nemzetiség van:

BÚZÁSBESENYŐ

Búzásbesenyő Romániában, ezen belül Maros megyében található falucska, községileg Kerelőszentpálhoz tartozik. Román neve Valea Izvoarelor (lefordítva: Források völgye). A település Marosvásárhelytől 21 kilométerre fekszik. A falu lakossága többségében magyar, de van román és roma nemzetiségű is. 2002-ben 1170 lakost számoltak a faluban.

Vallási tekintetben több felekezet képviselteti magát: katolikus, református, ortodox.

Mindamellett, hogy községileg és körzetileg is a román és roma nemzetiségűek vannak többségben, sikerült a falunak megőrizni magyarságát, egy elszigetelt közösségként őrzik magyar hagyományaikat, szokásaikat.

Olyannyira harmónia van a nemzetiségek között, hogy a község és az iskola vezetősége nagy többségében magyar nemzetiségű, ami nagy szónak számít. Elmondható, hogy a beléjük vetett bizalom nem volt hiába való, hiszen a község felvirágzott, utakat, épületeket újítottak fel, új beruházások jöttek létre, köztük a jelenlegi óvoda is, egy teljesen új épület. Jelenleg egy román csoport, egy hosszított programú csoport (napközi) és egy normál programú csoport működik az óvodában, összesen 57 gyerekkel. Külön kiemelném azt, hogy vegyes házasságból született gyerekek is a magyar csoportba járnak.

A közösségeinkben folyó, néha nehéz, de annál csodálatosabb munka és azok eredményei, felbecsülhetetlen kincsek a magyar mivoltunk tudatosításában. Kicsi a bors, de erős. Népi hagyományaink megőrzése rajtunk, óvodapedagógusokon is áll vagy bukik, hiszen mi az óvodában rakjuk le az alapokat.

Élmények, tapasztalatok által szereznek a gyerekek tudást a világról, jelen esetben a magyar hagyományaikról, ezen belül erdélyi népszokásainkról. Hatalmas felelősség a felnövekvő generáció tudásának alapjait lerakni, ugyanakkor dicső és büszke feladat is, örülök, hogy egy lehetek azokból a pedagógusokból, akik ezeket az alapköveket lerakják.

Áldott ünnepeket kívánok mindenkinek!

 

 

2021. december 23.
Nagy Tímea
Nagy Timea

Óvónő vagyok. Erdélyben születtem, Marosvásárhelyen, egy a városhoz közeli falucskában élek. Tanulmányaimat a marosvásárhelyi Babeș–Bolyai Tudományegyetemen végeztem.

Írásaimmal célom, hogy bemutassam a közösségeinkben folyó néha nehéz, de annál csodálatosabb munkát és azok eredményeit. Népi hagyományaink megőrzése rajtunk is áll vagy bukik. Az óvodában rakjuk le a kibontakozó életek alapjait, az első behatások életre szóló élményt jelentenek, ezekből építkezünk. Az átélt élmények örökre szólnak. Remélem, az olvasó is meglátja a csodát, amelyet a gyermeki szívek vidám együttdobbanása jelent.