Robert Fulghum amerikai író és lelkész gondolataival még tanulmányaim alatt találkoztam, mondandója már akkor belém vésődött. A több éves óvodai gyakorlat, illetve maga az élet ráébresztett arra, hogy különbség van aközött, amit egy emberöltő alatt tudnunk kell és amit tudni érdemes. Mert gondoljunk csak bele, az évek múlásával a tanulási folyamatok gyakorta csak a számolásra, írásra, olvasására, memorizálásra korlátozódnak. Ezek azok a dolgok, amelyeket kötelező elsajátítanunk, amelyek tudásunk alapját képezik, de melyek azok a dolgok, amelyeket érdemes megtanulni, amelyek emberi mivoltunkat alapozzák meg?
„Életem legfontosabb viselkedési szabályait egytől egyig az óvodában sajátítottam el. Az egyetemen a bölcsesség nem volt különösebb érték, az óvodában azonban annál inkább. Íme, amit tanultam: Ossz meg mindent másokkal! Ne csalj a játékban! Ne bánts másokat! Mindent oda tégy vissza, ahonnan elvetted! Rakj rendet magad után! Ne vedd el a másét! Kérj bocsánatot, ha valakinek fájdalmat okoztál! Evés előtt moss kezet! Húzd le a vécét!”
Ezek azok a rutin tevékenységek, amelyeket minden nap gyakorolunk az óvodában. Amelyeket minden egyes nap rendületlenül elmondunk a gyerekeknek, tudva azt, hogy holnap valószínűleg még mindig nem fogják lehúzni maguk után a vécét, nem fogják visszatenni a játékot a helyére, sőt holnap után sem, és azután sem, mindaddig, amíg egy nap, meg nem szólal a felettes énjük és elkezdi szabályozni a viselkedésüket annak hatására, amit óvó néni, és a család orrvérzésig ismételgetett.
„Élj mértékkel! Mindennap tanulj, gondolkodj, rajzolj, fess, énekelj, táncolj, játssz és dolgozz egy keveset! Délutánonként szundíts egyet!”
Az óvodások körében a délutáni alvás nem a legnépszerűbb, pedig az optimális fejlődés szempontjából rendkívül fontos, hiszen serkenti az agyműködést és megerősíti a rövidtávú memóriát, de ami a legfontosabb, arra tanít minket hogy egy kicsit megálljunk, és kilépjünk a mókuskerékből, talán ezért van az, hogy felnőttként gyakran visszasírjuk a délutáni alvás lehetőségét. Az óvodai tevékenységek tárháza mindenből biztosít egy keveset az óvodásnak és megengedi azt, hogy a gyermek szabadon kiélhesse álmait, elképzeléseit, érzéseit, de ugyanakkor felelős feladatokkal is ellátja őt. Ha ezek a tevékenységek egyensúlyban jelennek meg a gyermek életében, akkor megtanítják őt arra, hogy felnőttként, a túlhajszolt mindennapokban időt szánjon olyan dolgokra is, amelyek jó érzéssel töltik el a lelkét.
„Ismerd fel a csodát! Ne feledd a magocskát a műanyag pohárban: a gyökerek lefelé terjeszkednek, a növények felfelé, és senki nem tudja pontosan, mindez hogyan van, de valamennyien hasonlóképpen élünk. Az aranyhalak, a hörcsögök, a fehér egerek, még a magocska is a műanyag pohárban – mind meghalnak egyszer. Mi is. És emlékezz az első szóra, melyet megtanultál – a legfontosabbikra: nézd! Minden fontos dolog bennünk foglaltatik.”
Ha elég okosan éljük az életünket, rájövünk arra, hogy valóban, ami igazán fontos, bennünk foglaltatik, abban, ahogyan látjuk a világot, észrevesszük a csodákat, megfigyeljük a történéseket. Az óvodások rendkívül szeretik a kísérleteket, a csoportom pedig már annyira szemfüles, hogy ha bizonyos alapanyagokat az asztalon látnak már tudják, ma kísérletezni fogunk. Még régebben történt, a tipikus úszik-süllyed kísérletet próbáltuk ki, különböző súlyú, méretű, anyagú tárgyakkal, illetve citrusfélékkel. Amikor az egyik négy éves kislány azt látta, hogy a narancs lebeg a vízen hirtelen felkiáltott és így szólt: “hisz ez olyan, mintha a narancsnak lenne úszógumija”. Így történt, hogy egy óvodás a saját értelmi szintjére fordított le egy megfigyelést és ennél tudományosabb magyarázatot nem is adhatott volna a látottakra. Az óvodai kísérletek lényege az, hogy a gyermek számára felfoghatatlan és megfoghatatlan dolgokat láthatóvá és közelivé tegyen. Ezáltal a gyermeket arra ösztönözzük, hogy a kész ismeretanyagon túl, az emberi boldogulás alapja a kíváncsiság, a megfigyelés és a saját gondolatok, következtetések megfogalmazása.
„És akárhány éves is vagy, még mindig érvényes a szabály: a nagyvilágban fogd meg a társad kezét, és ne szakadjatok el egymástól.”
Habár a gyermekek viselkedése még gyakorta tele van feszültséggel és indulattal, ha bántják is valamelyik kispajtásukat, néhány perccel később képesek úgy együtt játszani, mintha mi sem történt volna. Az óvodásnak még nincs kiforrva az önszabályozó mechanizmusa, éppen ezért van szüksége a felnőtt részéről a példamutatásra. Itt jön egy tanulság arról, hogy hogyan lehet egy óvodás bölcs. Úgy, hogy látva az édesanyja és a köztem lévő feszültséget megfogta a kezünket és egymásba fonta, ezzel is jelezve azt, hogy a békesség és az egyetértés mindennél fontosabb. Mert minden emberi kapcsolat egy kézfogással kezdődik és minden értékes emberi kapcsolat úgy folytatódik, hogy nem engedjük el egymás kezét. Mindezt pedig már az óvodában megtanultuk.
Nyolcadik éve dolgozom óvódapedagógusként egy romániai szórványtelepülésen, Szinérváralján. Ha megkérdeznék tőlem, hogy mi az ami előre visz a mindennapi munkám során, egyértelműen azt válaszolnám, hogy a folyamatos kihívás. Csoportom összetétele olyan színes, mint a szivárvány színeinek palettája. A magyar anyanyelvű gyermekeken kívül évről évre több a vegyes házasságokból érkező gyermek, a román, a roma anyanyelvű, a külföldről hazatért, angol akár olasz óvodás. Ugyanebben a cipőben járva, pontosan tudom, hogy a többnyelvűség nem egy gát, hanem egy lehetőség.