Ha lenne egy varázsbögrém, akkor abban sosem hűlne ki a kávém. Sosem felejteném azt a bögrét valahol egy szekrényen az ebédlő és a csoportszoba között, mert valamelyik óvodásom segítségért kiált a mosdóból. Mindig varázsolnék bele elegendő türelmet, kreativitást, elfogadást, de ami biztos, hogy nem hiányozna a bögréből, az a törődés lenne. Törődés gyermekek, szülők, kollégák iránt. Nekem ilyen varázsbögrém nincs, de szerencsére az óvodásaimnak van!
Minden óvodapedagógus tudja, hogy a legfinomabb teát vagy kávét a gyerekek szokták főzni, azokban a varázsbögrékben, amelyek ott sorakoznak a szerepjáték-sarokban, a babakonyhában. Mindig jó érzés hallani: „Óvó néni, kész a kávéd” vagy azt, hogy „Óvó néni, főztem neked teát”. Ez a bögre kávé vagy tea a gyermeki törődés legőszintébb jele. A látszólag üres bögrék pedig telis-tele vannak szeretettel. Az egyik három éves óvodásom pont ilyen teát főzött a napokban egy kolléganőmnek, aki láthatóan szomorú volt. Odalépett hozzá és azt mondta „Tanító néni, főztem neked teát, hogy felboldogulj!” Ezt a varázsbögrét most kölcsönveszem, s tanulok az óvodásaim őszinte szeretetéből és törődéséből.
Ma már tudjuk, hogy az óvoda csak a gyermekek, szülők, pedagógusok együttműködése által válik igazi közösséggé, ahogyan az iskola is, csak ezen kapcsolatrendszerrel válik hatékonnyá. Éppen ezért az óvodai mindennapok sikerességének elengedhetetlen feltétele, hogy folyamatosan kommunikáljunk és kapcsolatot tartsunk a szülőkkel. Mindez csak akkor válik hatékonnyá, ha mindannyian jól érezzük magunkat a bőrünkben, tenni akarunk egymásért és elfogadjuk azt, hogy az óvoda nem az a hely, ahol minden tökéletes. Az óvoda nem az a hely, ahol tökéletes pontossággal hajtogatjuk meg a papírhajót, festjük meg a hóvirágot, rajzoljuk le anyát, szavaljuk el a verset, hanem az a hely, ahol minden apró dolgot a legnagyobb szeretettel teszünk. Ahol a gyermek akkor fogja igazán jól érezni magát, ha tudja, hogy otthon, a családjában minden rendben van. Ezen elgondolásból kiindulva minden évben közös kézműves délelőttre hívtuk meg az anyukákat, nagymamákat nőnap alkalmából. A kapcsolattartáson túl a legfőbb célunk az ismerkedés, törődés, egy kötetlen hangulat megteremtése és közös élmények kialakítása volt.
Ebben a tanévben csupán a virtuális tér adott lehetőséget erre a találkozásra, egy bögre tea vagy kévé mellett. Arról beszélgethettünk, hogy mit jelent nőnek lenni, vagy hogy mit jelent boldog nőnek lenni. Elhangoztak idézetek, megfogalmaztunk sok gondolatot ezzel kapcsolatban, arról, hogy képesek-e az anyukák elrugaszkodni az anya szereptől, meghaladni önmagukat, és értelmet látni az élet megannyi más területén. A társadalmon belül betöltött státuszunkon túl, megannyi szerepen túl, úgy érzem sokszor elfelejtjük, hogy nők vagyunk, sőt azt is, hogy emberek vagyunk és nem robotok.
Fontosnak tartom, hogy erről beszélgessünk, azért, mert van olyan óvodásom, aki meg szokta kérdezni tőlem, hogy a kispajtása kislány vagy kisfiú, és ez így természetes, hozzá tartozik az identitásához, így keresi önmagát társai tükrében. Gyakran halljuk azt is, hogy a gyerekek határozottan fejtik ki véleményüket arról, hogy egy-egy szín vagy ruhadarab kislányos vagy kisfiús a számukra. Az óvodás gyermek rendkívül érzékeny környezete minden rezdülésére, ebből a környezetből veszi a női és a férfi mintákat is. Ebben az időszakban, amikor a természet újraéled, alkalmunk van arra, hogy a nőket köszöntsük, akik minden emberi élet forrásai. Ez egy lehetőség arra, hogy a gyermek ilyenkor meglássa, hogy szülei, apa és anya, természetesen férfi és nő, és anyának, a nőnek is jár a törődés.
Végezetül pedig a bögre tea vagy kávé mellé illik egy mese, egy történet, amely lehet, az én történetem, a tied, a gyermekedé, bárkié vagy senkié. Egy csöppnyi lánykáról szól, aki egy csepp mosoly, két csepp bátorság és több csepp könny között felcseperedett. A lánykából igen hamar felnőtt nő kerekedett. Egyetlen hibája volt csupán, az hogy sohasem lehetett boldog. Végzetes átok sújtotta, amely szerint csak akkor válhatott igazán boldoggá, ha megtalálta élete értelmét, élete legdrágább kincsét. Kereste eztán mindenhol, pirkadattól hajnalhasadásig, nyiladozó virágokban, rügyező fákban, hólepte hegyeken, gyermekek szemében, emberek lelkében, de nem találta. Sokára történt, hogy a kertjében a virágait gondozva egy különös tárgyra lett figyelmes, amelyet egy földkupac takart. Odanyúlt és kihúzta a tárgyat a föld alól, majd megtisztította. Egy ládikó volt. Nézegette, majd minden bátorságát összeszedve felnyitotta. A ládikóban se nem ezüst, se nem arany, se nem kincs, hanem egy tükör volt. Fogta a tükröt, majd belenézett, s ahogy nézte magát, meglátta, amit keresett, elmosolyodott és kicsordult az utolsó könnye. A ládikó ma is ugyanott fekszik, s generációról generációra ugyanazt az üzenetet hordozza. Életed értelme, életed legdrágább kincse, te magad légy! Boldog nőnapot!
Nyolcadik éve dolgozom óvódapedagógusként egy romániai szórványtelepülésen, Szinérváralján. Ha megkérdeznék tőlem, hogy mi az ami előre visz a mindennapi munkám során, egyértelműen azt válaszolnám, hogy a folyamatos kihívás. Csoportom összetétele olyan színes, mint a szivárvány színeinek palettája. A magyar anyanyelvű gyermekeken kívül évről évre több a vegyes házasságokból érkező gyermek, a román, a roma anyanyelvű, a külföldről hazatért, angol akár olasz óvodás. Ugyanebben a cipőben járva, pontosan tudom, hogy a többnyelvűség nem egy gát, hanem egy lehetőség.