Részlet egy hároméves „naplójából”: „Nem tudom, mi az az óvoda. Anyu napok óta hajtogatja, hogy már elég nagy vagyok, hogy óvodába menjek. Szerinte ott sok gyerek lesz, sokat lehet játszani, lesznek nénik, akik vigyáznak ránk, őket hívják óvó néniknek. De én már tényleg nagy vagyok és bátor, rám egyáltalán nem kell vigyázni, már a póktól sem félek, aki nálunk lakik, a szobánk egyik sarkában, és amit anyu sohasem lát, csak úgy tesz, mintha elkergetné a seprűvel, hogy megnyugtasson… Szerinte az oviban lesznek dedós nénik, vagy az is lehet, hogy dadus nénik?… Ők segítenek öltözködni, és kiosztják a finom ebédet.”
Néhány hét múlva: „Egész jó hely ez az óvoda. Két óvó nénink is van, csak azt nem értem, miért hívják mindkettőt óvó néninek, mikor teljesen különbözőek, lehet, hogy nem is ez az igazi nevük?… De szuper erejük van, az biztos, a puszijuk meggyógyít bármilyen bibit, nagyon sok játékot és mesét tudnak, és olyan erősek, hogy azt a gyereket, aki sír, bármeddig képesek az ölükben ringatni, sokszor egyszerre hármat is. Már anya is megszokta az ovit, reggelente még bújósabb, de olyankor jól megölelgetem, hogy megnyugodjon. Este pedig örömmel szaladok felé, ne higgye, hogy már nélküle is jól elvagyok. Azt pedig senkinek nem árulom el, hogy búcsú után néha még látom a bokor mögül kukucskálni, ez az én titkom…”
A beszoktatás menete ennél azért jóval eseménydúsabb, érzelmektől, dilemmáktól fűtöttebb, de mindenképpen változást jelent szülőnek, gyereknek és óvó néninek egyaránt. Mindenki életében valami új következik, valami olyan, ami eltér az azelőttitől. A szülők számára a bölcsi, vagy az óvodakezdés az elengedés első lépcsőfoka, a gyerekek először kerülnek ki a család féltő közelségéből, új ingerekkel, emberekkel, szabályokkal találkoznak. Az óvó néni pedig új csemetét ismerhet és „szelídíthet meg”, minden óvodába érkező gyerek más, mindegyikük személyiségéhez más irányú út vezet és ennek az útnak a megtalálásához bizony időre van szükség.
Közel tíz éve dolgozom óvónőként. Volt olyan beszoktatós év, amikor tizenhárom új gyerek jött a csoportomba. Emlékszem, mindkét kezemet legalább ketten akarták fogni egyszerre, emlékszem a rongyikra, cumikra, moncsikra, tentékre, alvókákra és a kapualjban kukucskáló szülőkre. Néha miattuk még jobban összeszorult a szívem. Azóta viszont azt a szerepet is volt alkalmam kipróbálni.
Szülőként és óvó néniként elmondhatom, elsősorban az anyukának kell felkészülnie az ovikezdésre, az elengedésre. Bármennyire is nehéz, higgyük el, hogy az óvodapedagógus érti a dolgát és megtalálja a módját, hogy gyerekünk leküzdje a belső szorongást és jól érezze magát kortársai körében. Ő is pontosan azt szeretné, hogy a pityegő, anyukája miatt szomorkodó kisóvodás, mihamarabb virgonc, vidám gyerekké válna.
A beszoktatással kapcsolatos cikkek mindegyike arra hívja fel a figyelmet, hogy legyünk határozottak és következetesek ovikezdéskor: tartsuk be, amit megígértünk, és ne hazudjunk a gyereknek. Engedjük, hogy magával vigyen bármit, ami számára nyugtatóan hat: cumit, babát, alvókát, mert ez egy kapaszkodó, az otthon melegségének, biztonságának egy darabkája. Az is hasznos tanács lehet, hogy ne közvetlenül ovi kezdés előtt akarjuk leszoktatni a cumiról, pelusról, mert ez regressziót, visszafejlődést eredményezhet. De a beszoktatással kapcsolatban az a legfontosabb, hogy legyünk türelmesek, minden gyereknek adjunk annyi időt, amennyire neki saját magának szüksége van. Ne siettessünk semmit!
A gyereknek kezdetben egy szeretetteljes felnőttre, vagyis az óvó néni közelségére van szüksége, az a kapcsolat, ami köztük kialakul, leírhatatlan. Azok az ovisok, akiket én szokattam, kicsit olyanok, mintha a sajátommá váltak volna. Számomra olyan ez, mint Exupéry regényében a róka és a kisherceg kalandja. Előbb csak tisztes távolból figyeltük egymást, aztán minden nap közelebb ültünk, míg végül megismertük és „megszelídítettük” egymást. (Exupéry) Kezdetben sírtak ugyan anyukájuk után, de egy idő után az ovi lett a második otthonuk.
Ha találkozom velük, eszembe jut mindegyikőjükkel kapcsolatban valami mókás történet, és számomra öröm, hogy megélhettem ezeket a pillanatokat, mert nemcsak ők, hanem én magam is sok mindent megtanulhattam és megtapasztalhattam általa.
Ne féljünk tehát a beszoktatástól, mert százszor annyi mosolyt és kalandot rejt magában, mint amennyi könnycseppet!
Pallagi Nikoletta vagyok, egy kárpátaljai magyar óvoda óvónénije immár tíz éve. Szerencsésnek vallhatom magam, hiszen egy összetartó csapat tagja vagyok, családként terelgetjük a ránk bízott gyerekeket, mindenki egyenrangú tagja közösségünknek! Eredetileg magyar nyelvet és irodalmat tanítanék, de mégis az óvodapedagógia lett az én utam. Kicsi gyerekekkel foglalkozni igazán öröm, hiszen az elismerés őszinte szívekből fakad. Példát mutatni, játszva nevelni, hagyományt őrizni, anyanyelvünket ápolni, értéket közvetíteni-ezek mutatnak utat és adnak igazán értelmet számomra a nehéz időkben is!