Az óvoda az a hely, ahol bármi lehetséges, ahol a valóság összemosódik a képzelettel, az öröm a bánattal, a rend a káosszal, a játék a tanulással. Így született meg az alábbi távirat is, s hogy valóság volt- e vagy csak mese, az még számomra is kérdéses.

 

Reggel fél kilenc van STOP A napi program szabad, azaz spontán játékot ír elő STOP A csoportszoba háborús övezetté alakult STOP A többnyire fiúkból álló csoport két táborra szakadt STOP Jelenleg egymást bombázzák STOP A földön szanaszét hevernek az összecsapás maradványai STOP Érzem, már a végsőket rúgjuk STOP Közbe kell avatkoznom STOP Megindulok a csatatér felé STOP Megbotlok az asztal alá bújó óvodásban STOP Kiterülök a csoport közepén STOP Ez itt a vég STOP Segítség STOP

Mónika óvó néni, Szivárvány kiképzőosztag

 

Ezek azok a pillanatok, amelyekre semmilyen elméleti és módszertani alap nem tud kellőképpen felkészíteni egy pedagógust, amelyek túlmutatnak a gyerekek iránt tanusított végtelen türelmen, és rávilágítanak az óvodai élet olyan valós pontjaira is, amelyek a mesék próbatételeihez hasonlítanak. Éppen ezért, olykor fontos feltenni a kérdést, hogy mi is az óvodai valóság?

 

Óvodai valóság az, hogy a pedagógus éves tervezést készít, heti tervezést ír, napi forgatókönyvet gondol ki, megfigyelési naplót vezet, csoportnaplót tölt ki, és napról napra csak gyártja az iratok tömkelegét, hiszen ami papíron nincs, az olyan mintha meg se történt volna. Mindezt természetesen úgy teszi, hogy pontosan tudja, az elméletben kigondolt feladat, gyakorlatba ültetve teljesen megváltozhat a gyermekek érdeklődésének a függvényében és azok egyéni fejlesztésének az érdekében. 

 

Amikor egy óvodai csoportra gondolunk, gyakran egy olyan képet látunk magunk előtt, ahol a gyerekek szépen, csendben, rendezetten ülnek a kisszéken, odafigyelve óvó nénire és egymásra. Természetesen vannak ilyen pillanatok is, de ha a gyermekek alapvető életkori sajátosságait vesszük figyelembe, akkor egy óvodai csoport olyan mint egy hangyaboly, amely folyamatosan mozgásban van, munkálkodik, alkot és kimeríthetetlen energiatartalékkal rendelkezik. Éppen ezért az óvodapedagógusnak szinte természetfeletti erővel kell rendelkeznie, hogy képes legyen egy izgő-mozgó óvodai csoportot akár harminc percig bevonni egy oktatói- nevelői tevékenységbe.

 

Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a gyerekek játék közben beleélik magukat a szerepbe, teljes erőbedobással vesznek részt benne, ami természetesen maga után vonja az óvodai alapzaj felerősödését. Éppen ezért, ha a szabad játék folyamán valaki belép a csoportba, gyakran képzelheti magát az állatkertbe, egy harcmezőre vagy akár a jurassic worldbe. A napokban pont ezt próbáltam megvitatni az óvodásaimmal, hogy az a zaj, amit játék közben produkálnak, már nem természetes és nemcsak számukra, hanem óvó néni számára is kimerítő. Arra kértem őket, hogy találjunk egy megoldást annak érdekében, hogy ezt orvosolni tudjuk. Ekkor az egyik óvodásom, tudva, hogy nehezen fogjuk megoldani a helyzetet, a következő bölcs tanácsot fogalmazta meg: „Óvó néni, szerintem a legjobb az lesz, ha veszel magadnak füldugót.”

 

Mindezen túl, ami a leginkább körülírja az óvodai valóságot, az az érzelmi hullámvasút, amelyen nap mint nap végigszáguldunk a gyerekekkel. Azokon a drámai helyzeteken, amelyek során a mérhetetlen örömöt, hirtelen bánat követi, a hatalmas barátságok pedig örök haraggá változnak át, természetesen, csupán tíz perc erejéig. Krokodilkönnyek. Hatalmi harcok. Néhol kezelhetetlen és eltúlzott érzelmi kilengések, amelyeket rendkívül nehéz pozitív irányba terelni.

 

Végül pedig ne feledkezzünk meg az óvó néni mindenhatóságáról. Arról az óvó néniről, aki, ha szükséges, takarít, etet, vécéztet, öltöztet, sokszor az oktatói munkájának a rovására. Mindezt természetesen úgy teszi, hogy nincs benne a munkaköri leírásában. Jó esetben van egy takarító néni, aki segít neki, hiszen a dadus egy kiváltság. Arról az óvodapedagógusról, aki egy nap során végtelenszer hallja azt, hogy „óvó néni”, és ugyanannyiszor türelmesen válaszol. Arról az óvodapedagógusról, aki olykor legszívesebben világgá menne, de csak gondolatban, hiszen tudja, az óvodásai azonnal utána szaladnának. 

 

Nemrég történt, hogy rendrakás közben az egyik óvodásom odajött hozzám és azt mondta: „Óvó néni, van valami az asztalodon, majd nézd meg.” Az asztalon egy gondosan összecsomagolt papírdarabot találtam, a papírra pedig egy kicsi sárga szív volt rajzolva. Elmosolyodtam, majd megöleltük egymást az óvodással, aki így szólt: „Szeretlek óvó néni, ugye szereted ezt a színt?!” Tudta, hogy szeretem!

 

Éppen ezért, az óvodai valóság olyan, mint a mese, amelyben minden lehetséges, de semmi sem tökéletes. Minden napnak megvan a maga tanulsága és minden napnak megvan a három próbatétele: a türelem, a megértés és a szeretet. S minden próbatételen képesek vagyunk közös erővel túllépni, hiszen ismerjük azt a mágikus erejű szót, hogy „szeretlek”.

 

 

2022. január 21.
Pop Monica-Ioana
Pop Monica-Ioana

Nyolcadik éve dolgozom óvódapedagógusként egy romániai szórványtelepülésen, Szinérváralján. Ha megkérdeznék tőlem, hogy mi az ami előre visz a mindennapi munkám során, egyértelműen azt válaszolnám, hogy a folyamatos kihívás. Csoportom összetétele olyan színes, mint a szivárvány színeinek palettája. A magyar anyanyelvű gyermekeken kívül évről évre több a vegyes házasságokból érkező gyermek, a román, a roma anyanyelvű, a külföldről hazatért, angol akár olasz óvodás. Ugyanebben a cipőben járva, pontosan tudom, hogy a többnyelvűség nem egy gát, hanem egy lehetőség.