Amikor egy gyermek első alkalommal készül belépni az óvodába, a szülő gondosan előkészíti, felöltözteti és bepakolja a hátizsákjába a legszükségesebb dolgokat. Néha a gyermek ki sem látszik a hátizsákja mögül, s csak mosolygunk rajta, hogy milyen kicsike, de mégis hogy elbírja azt. Pedig abban a hátizsákban nemcsak cserecipő, csereruha, innivaló, kedvenc játék van, hanem benne van a gyermek egész addigi élete. Az érzései, félelmei, szokásai, a kíváncsisága, s a szülőkről való leválás keserédes könnyeinek a súlya. A hátizsák tartalma mindig az óvodás arcára van írva, s minél gazdagabban van telepakolva, annál több arcát fedezhetjük majd fel az óvodai mindennapok során.
Nemrég történt, hogy játék közben önfeledt csiklandozásba keveredtem két óvodásommal. A nagy nevetés közepette az egyik gyermek felpattant, vett egy krétát majd odaült a rajztábla elé és rajzolni kezdett. Mikor végzett a rajzával odafordult hozzám és azt mondta „Óvó néni, ez te vagy!” Amikor megláttam a rajzot nem tudtam szóhoz jutni. Az arcomon minden a helyén volt, csak éppenséggel hiányzott a szám. Én láttam a gyermek fülig érő mosolyát, de ő nem látta az enyémet. Amíg az én arcom kezdi lényegét veszíteni, addig az óvodásoké kezd egyre jobban előtérbe kerülni, s olyan arcokat fedezek fel, amelyek hol megörvendeztetnek, hol megrémísztenek.
Az óvodások megismerésének egyik legalapvetőbb módszere a megfigyelés. A szabad játék közbeni tartós megfigyelés egy átfogó képet ad a gyermek lelki világáról és megengedi azt, hogy a hátizsákja mélyére tekinthessünk. Az amit, ahogyan, akivel és akivé válva játszik az óvodás, meghatározóvá fog válni a személyiségfejlődésében. Az óvodások szabad játék közbeni átváltozásai, mindig mély nyomot hagynak bennem. Ilyenkor a gyermek arca, tekintete, mozgása, beszéde, teljesen megváltozik. Az évek során, több emlékezetes szerepbelépést is megfigyelhettem, ilyen volt a feleségé, akit már nem szeretnek, egy temetést celebráló papé, vagy éppen egy agresszív apáé.
Persze a gyermekek átváltozásai az óvó nénit is célkeresztbe szokták venni. Munkám során, abban az esetben, ha valamelyik gyermek többszörösen negatív magatartásformát gyakorol a társaival szemben, alkalmazni szoktam a gondolkodó szék módszerét. Ez abban rejlik, hogy a gyermek az életkorának megfelelő időt tölt el leülve egy széken, gondolkozva a tettei súlyán, majd miután letelt az idő, elbeszélgetünk együtt a történtekről, és egy öleléssel zárjuk az egészet. A lényeg a gyermek lenyugtatásában rejlik, hiszen az óvodás még nem igazán tudja kezelni az indulatait. Még régen történt, hogy az egyik kislányom, aki előszeretettel bújt óvó néni szerepbe, határozottan rászólt az egyik kispajtására „Most leülsz, és gondolkodsz!”. Elővette neki a széket és leültette. Említésre méltó, hogy a játszótársa egy percig sem ellenkezett, ezt követően pedig minden folyt a megszokott rutin szerint. Döbbenten figyeltem hogy a kislány milyen pontossággal utánozta le minden megnyilvánulásom, minden szavam, és akkor jöttem rá, hogy annak, ahogyan viselkedem, ahogy mondok bármit is, sokkal nagyobb súlya van, mint annak amit mondok vagy teszek. Pont olyan volt, mint tükörbe nézni, és valahogy elégedetlennek lenni azzal az arccal, amit látok.
A napokban az egyik óvodásom játékkedv nélkül ücsörgött egy széken. Láthatóan letört volt, fáradt, nyűgös, hiszen közeledett az ebédidő és a lefekvés. Egyszer csak megszólalt és azt mondta „Óvó néni, én nem tudom, hogy mi a bajom.” Ezzel a mondattal pedig leírta az egész óvodáskor dilemmáját. Az óvodáskori egocentrizmus során a gyermek leginkább azt szeretné, hogy mi értsük meg őt, hiszen sokszor még ő sem érti saját magát. Ezért játszik, ezért old meg mindent játékkal. Ezért vezeti le a feszültségét a játékban. Ezért nem tudja kezelni az indulatait. A személyiségfejlődésében még nem jutott el ahhoz a szakaszhoz, amikor a felettes énje elkezdi szabályozni önmagát.
Egy óvodásnak ezer arca van. Mindegyik más, de mégis ugyanaz. A legnyugodtabb arca az, amikor alszik, a legboldogabb, amikor mosolyog, a leghuncutabb, amikor valamilyen csalafintaságban gondolkodik, a legszomorúbb, amikor könnyes a szeme, s a legrémisztőbb, amikor ideges és indulattal teli. Ezek mind őszinte arcok, s a környezetükben közvetlenül ráható személyek arcainak a képmásai.
Éppen ezért, a hátizsák tartalma óvodásonként különbözni fog. Az óvónő gondosan kicsomagolja, megfigyeli, majd megpróbál valami értékeset hozzátenni, s továbbadja a tanítónak. Olyan ez, mint a telhetetlen hernyócska meséje. Amikor a hernyócska kikel a tojásból, még nagyon kicsi és csúnya, majd elkezd enni és felfedezni a világot. Amikor már eleget evett és megnőtt, épít magának egy házat. A ház falát átrágva pedig egy csodaszép pillangó fog előbújni. Ahogyan az ezerarcú óvodás is egy karakteres arcú felnőtté fog cseperedni.
Nyolcadik éve dolgozom óvódapedagógusként egy romániai szórványtelepülésen, Szinérváralján. Ha megkérdeznék tőlem, hogy mi az ami előre visz a mindennapi munkám során, egyértelműen azt válaszolnám, hogy a folyamatos kihívás. Csoportom összetétele olyan színes, mint a szivárvány színeinek palettája. A magyar anyanyelvű gyermekeken kívül évről évre több a vegyes házasságokból érkező gyermek, a román, a roma anyanyelvű, a külföldről hazatért, angol akár olasz óvodás. Ugyanebben a cipőben járva, pontosan tudom, hogy a többnyelvűség nem egy gát, hanem egy lehetőség.