„Három éves múltam éppen, eleinte sírtam, féltem…”- szavalják a bátor hatévesek iskoláskorba lépve, önbizalommal telve az ovibúcsú ünnepnapján. De mi történik az alatt a bűvös három év alatt? Hogyan lesz egy bátortalan, félénk kisóvodásból iskolaérett iskolás? Milyen út vezet odáig? Hogyan segíthetünk szülőként, óvónőként?
A hároméves félénken, sírdogálva, bizonytalansággal teli szívvel lépi át az óvoda küszöbét. Lassan felveszi annak ritmusát, napi rendjét, figyelme a társai felé fordul.
„Zsófi a barátom, olyan szép, még a haja is jó illatú”- Külső tulajdonságok alapján már barátot is választanak maguknak.
Ez a dackorszak időszaka is, ekkor még az érzelmek irányítják a gyereket.
„Én akarom fölvenni a zoknimat! Engedem… sírás, toporzékolás, nem tudja. Segítsek? Igen, ráadom, dühkitörés, ő akarta, miért segítettem? … Sokak számára ismerős talán ez a képkocka, amit saját kislányom dackorszakából idéztem föl.
De az óvodai társas kapcsolatok révén, a mesének, az együttjátszásnak, a fejlődésnek köszönhetően kialakulnak új érzelmek is, ilyen az együttérzés, az irigység, az öröm, a bűntudat vagy a segítőkészség. Egyre jobban tűrik a kudarcot, alkalmazkodnak szabályokhoz, szívesen látnak el feladatokat, kitartóbbak lesznek.
Hogyan segíthető elő a fejlődés óvodáskorban? Játékkal. Mindent a játék felől érdemes megközelíteni. Ez lehet minden probléma orvossága. De nem mindegy, mit, mikor, s hogyan?
„Annyi játékunk van, mindenféle. Menjetek, játsszatok!” Aztán letakarítják az összes polcot, a játékok szanaszét, a gyerekek meg céltalanul bolyonganak közöttük…” Mert eleinte egy szeretetteljes felnőttre van szüksége minden gyereknek, aki megmutatja, hogyan lehet játszani, kell legalább egy mondat, egy játékötlet, amivel bevezetjük őket a játékba: „Kisóvodásom autót hozott ma magával: Mit szólnál, ha a színes kockákból építenénk garázst a kiskocsidnak? És már épül is a garázs, örömmel, megmozgatva a gyerek fantáziáját.
„Ma nem volt időm fésülködni. Mit szólnál, ha te lennél a fodrász és megcsinálnád a hajamat? És a négy éves kislány ragyogó arccal már fésüli is a hajam, azt játszva, hogy ő a fodrász, én a vendég, telerakja a hajamat csatokkal, örömmel mutatja a játéktükörben, milyen szép az új frizurám, közben pedig elfelejti, milyen morcosan indult ma a reggel, milyen durcásan érkezett ma az óvodába. Feldolgozta játék során a benne megbúvó feszültséget.
Később a játék formája is változik. Ahogy megtanulnak szabályokhoz alkalmazkodni, úgy olyan játékok is szóba jöhetnek, amelyekhez ezek betartása elengedhetetlen. Ez önfegyelmező erővel bír. Mindenki részese, főszereplője egy kis időre: „Most én leszek a cica, ő pedig az egér” Itt nemcsak szabályokhoz kezdenek alkalmazkodni, hanem egymáshoz is.
„Óvó néni! A kismalacos mesét mondd megint! – kérik sokszor kiscsoportosaim. A mese ugyanis olyan támpontot és biztonságot ad, amivel a félelmeiket, feszültségeiket könnyebb feldolgozni. Itt feltehető a vitás kérdés: nézessünk-e mesét, vagy olvassuk-e azt. Személyes voksomat az utóbbi mellett tenném le, mert az olvasott, vagy elmondott mese fejleszti a gondolkodást, fantáziát, bővíti a szókincset, nem képzeli el a gyerek helyett a történetet. A gyerekek számára fontos az állandóság, amibe kapaszkodhatnak, ilyen állandó program lehet a szülőkkel való közös esti mesemondás elalvás előtt. Lehetőséget ad arra, hogy minőségi időt tölthessünk együtt gyermekünkkel a mai rohanó világban, okostelefonok, kütyük nélkül.
Ebben az időszakban a gyerekek nagyon szeretnek rajzolni, énekelni, alkotni. Ezekben a tevékenységi formákban is feszültséget dolgoznak föl, fejlődik kézügyességük, ezért minél többet engedjük rajzolni, gyurmázni, ragasztani, homokból alkotni őket. Ezzel is sokat segíthetünk, hogy kifejezésre juttathatják érzéseiket, feldogozzák feszültségeiket, kézügyességük is fejlődjön.
A gyerekek szomjazzák a dicséretet, az elismerést, ezért bátran bízhatunk rájuk kisebb feladatokat. Így ők is fontos részei lehetnek a családnak, óvodai csoportnak. Kérhetjük tőlük, hogy segítsenek az asztal megterítésében, szedjék le a bögréket uzsonna után, közösen rakjuk el a játékokat a helyére játék után. „Anya! Ugye pénteken megyünk oviba? – Miért? – kérdezem. – Mert minden pénteken én vagyok a napos! – oktat ki hatévesem minden egyes héten felelősségteljesen.
Mi a teendőnk tehát szülőként, óvodapedagógusként? Játsszunk együtt minél többet! Mondani könnyű a mai rohanó világban… Akkor legalább ötletadóként legyünk jelen a gyermek játékában. Engedjük pacázni, festeni, homokozni, szaladgálni, építeni őket, szakítsunk minden nap tíz percet az időnkből közös esti mesemondásra, adjunk nekik feladatokat, és kérjük őket számon következetesen, mutassunk jó példát, amit követhetnek és a siker garantált, a dacos kisóvodásból, önbizalommal teli, kíváncsi, tudásra szomjazó kisiskolás lesz.
Pallagi Nikoletta vagyok, egy kárpátaljai magyar óvoda óvónénije immár tíz éve. Szerencsésnek vallhatom magam, hiszen egy összetartó csapat tagja vagyok, családként terelgetjük a ránk bízott gyerekeket, mindenki egyenrangú tagja közösségünknek! Eredetileg magyar nyelvet és irodalmat tanítanék, de mégis az óvodapedagógia lett az én utam. Kicsi gyerekekkel foglalkozni igazán öröm, hiszen az elismerés őszinte szívekből fakad. Példát mutatni, játszva nevelni, hagyományt őrizni, anyanyelvünket ápolni, értéket közvetíteni-ezek mutatnak utat és adnak igazán értelmet számomra a nehéz időkben is!