A köztudat általában úgy tekint az óvodapedagógusra, mint egy szuperhősre, aki mindent tud, mindent megold és mindent lehetővé tesz, mégis úgy érzem, hogy óvodai gyakorlatunk során egyre több olyan helyzettel találjuk szembe magunkat, amelyek meghaladják óvodapedagógusi képességeinket. Ma már kevés olyan óvodai csoport van, ahol ne lenne, legalább egy sajátos nevelési igényű gyermek. Éppen ezért fontos tudatosítanunk mindenkiben azt, hogy az óvodapedagógus nem egy tündérkeresztanya, aki megoldja az óvodás és a szülő helyett is a problémákat, de még csak varázsló sem, aki minden bajt egy csettintésre eltűntet, hanem egy olyan személy, akinek a legfőbb célja az óvodás személyes fejlődésének a biztosítása és támogatása. Az az út, amelyet az óvodás az egyéni fejlődése felé megtesz, a mai világban egyre nehezebbé válik, éppen ezért szüksége van arra, hogy ne csak az óvodapedagógus, hanem a szülő is támogassa, bizonyos esetekben pedig olyan szakemberek is, akiknek a munkája terápiaként hat a gyermek személyiségfejlődésére.
Pályafutásom elején az óvodai csoportomba került egy szelektív mutizmussal küzdő kisfiú. A szelektív mutizmus egy olyan ritka kommunikációs zavar, amely gátként hat a gyermekre és ezáltal bizonyos helyzetekben, vagy bizonyos személyekkel kapcsolatba kerülve, egyszerűen nem képes kommunikálni, míg másokkal könnyedén szót ejt. A szülők azonnal érzékelték a kialakult helyzet súlyát és szakemberhez fordultak. A pszichológus diagnózisa egyértelműen szelektív mutizmus volt. A gyermek számára a legmegfelelőbb terápiás megoldás pedig a lovasterápia lett. A szelektív mutizmus egy nagyon nehezen magyarázható, értelmezhető kommunikációs zavar, amely meghatározza a gyermek életét és nagy valószínűséggel kihat annak felnőttkorára is. Mégis a szülők hozzáállása értékelendő, hiszen ahelyett hogy bűnbakokat kerestek volna, cselekedtek és megtettek minden tőlük telhetőt a gyermekük segítése érdekében.
A következő történet szintén egy kisfiúról szól, aki alig három évesen érkezett a Szivárvány csoportba. Az első találkozásainkon csupán annyit láttam, hogy a gyermek őrült iramban tolja a babakocsit a terem egyik sarkából a másikba és közben visít, a szemkontaktust és a fizikai érintkezést pedig nagy mértékben kerüli. Számomra ennek a kisfiúnak a története egy igazi sikertörténet, amely abszolút nem az én érdemem, hanem a szülőké és azon szakembereké, akik a szárnyuk alá vették őt. A gyermek diagnózisa több más zavarral ötvözött, nagyon komoly ADHD (Attention Deficit Hyperactivity Disorder – figyelemhiányos hiperaktivitás zavar). Hogy miért sikertörténet? Azért, mert az a kisfiú, aki óvodába lépésekor két percet nem tudott egyhelyben ülni és koncentrálni, most saját indíttatásából leül, és olyan varázslatos dolgokat alkot, vág, ragaszt, rajzol, hogy csak ámulok. Az a kisfiú, akinek a beszédét egyáltalán nem lehetett érteni, most összefüggően kommunikál, kérdez, felel. Igyekszik odafigyelni az óvodai tevékenységeken és kisebb-nagyobb sikerrel memorizál is. Tudni kell azt, hogy az óvodással egyszerre foglalkozik szakorvos, pszichológus és logopédus is. De ami a legfontosabb, a szülei is ugyanolyan mértékben odafigyelnek rá, és elvégzik otthon a szakemberek által előírt gyakorlatokat. Én, mint óvodapedagógus pedig minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy arra buzdítsam az óvodai tevékenységek során, hogy amit elkezd, azt fontos be is fejezni.
Ezeknek a történeteknek a főhősei egyértelműen azok a gyerekek, akik mindezt megélik, azok a szülők, akik bátran vállalják, hogy gyermekük sajátos nevelési igényű, és azok a szakemberek, akik kitartóan segítik az óvodást és a szülőt is egyaránt, hogy az ilyen helyzetekben megtalálják a számukra legjárhatóbb utat. Egy kedves kolléganőm lánya friss diplomás pszichológus, aki szívügyének tekinti az SNI-s gyerekeket. Ha ránézek, tudom, hogy nála ezek a gyerekek jó kezekben lesznek.
Mert gondoljunk csak bele, ha egy színes játékvonatot egy igazi vasúti sínre helyezünk, kitűnik a környezetéből, viszont közlekedni nem tud rajta. Ahhoz, hogy a játékvonatot mozgásba lendítsük, tologatnunk kell. Ugyanez történik az SNI-s gyerekekkel is, ha egy óvodai közösségbe kerülnek. Kitűnnek. De ha a megfelelő személyek nem fogják meg a kezüket, hogy vezessék őket a saját maguk felé vezető úton, akkor elvesztik igazi gyermeki mivoltukat.
Felvállalni önmagunkat hatalmas bátorság. Felismerni, hogy a gyermekünk, óvodásunk segítségre szorul, szintén hatalmas bátorságra vall. Tudatosítani magunkban azt, hogy vannak helyzetek, amelyek meghaladják képességeinket, bölcsesség. Szakemberhez fordulni a mai világban pedig abszolút természetes. Ha egy gyermek már az óvodában valamilyen zavarral küzd, mi lesz vele kamaszként, vagy felnőttként? Ne várjuk meg a kérdésre a választ! Legyünk bátrak, és ne ragadjunk le annál a tévhitnél, hogy az elfogadás minden, mivel az elfogadás helyes cselekedetek nélkül semmit sem ér!
Nyolcadik éve dolgozom óvódapedagógusként egy romániai szórványtelepülésen, Szinérváralján. Ha megkérdeznék tőlem, hogy mi az ami előre visz a mindennapi munkám során, egyértelműen azt válaszolnám, hogy a folyamatos kihívás. Csoportom összetétele olyan színes, mint a szivárvány színeinek palettája. A magyar anyanyelvű gyermekeken kívül évről évre több a vegyes házasságokból érkező gyermek, a román, a roma anyanyelvű, a külföldről hazatért, angol akár olasz óvodás. Ugyanebben a cipőben járva, pontosan tudom, hogy a többnyelvűség nem egy gát, hanem egy lehetőség.