A világ tele van gyerekekkel. Gyerekekkel, akik boldog családokban élnek, akiknek minden megadatott. Gyerekekkel, akiknek ezzel szemben már néhány éves korukban meg kell tapasztalniuk a rettegést, a mindennapi falat beszerzésének a nehézségét, azt, hogy az élet nem mindenkinek kedvez ugyanolyan mértékben. Gyerekekkel, akik testi, szellemi fogyatékkal születnek, élnek. Gyerekekkel, akik árvák, félárvák. Mégis, a megannyi különbözőségen túl van valami, ami összeköti őket, ez pedig a játék, és a játékhoz való joguk. A játék és a játéköröm, amely olykor segít túlélni és megélni a mindennapokat. Felfedezni önmagukat, másokat és a világot.
Oktatói-nevelői munkánk során folyamatosan az lebeg a szemünk előtt, hogy a játékot és a játék megannyi válfaját tudatos pedagógiai céllal használjuk, és a gyerekek aktuális fejlettségi szintjéhez adaptáljuk. Közben pedig hajlamosak vagyunk elfelejteni gyerekkorunk azon emlékeit, amikor a kert végében társainkkal bújócskázva a csalán csípésétől könnyesre sírtuk és nevettük magunkat, amikor a domboldalról fénysebességgel leszaladva megbotlodtunk és labdaként gurultunk tovább, vagy amikor órákig képesek voltunk sárból, fűrészporból, homokból tortát sütni. Azon pillanatokat, emlékeket, amelyek a szabad akaratunkból származó, egyéni fejlettségi szintünknek megfelelő, természetes, önfeledt, élettelteli játékunkból születtek.
A neves gyermekpszichológus, Vekerdy Tamás gondolata máig aktuális, hiszen arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon mi az a testi mozgásba ágyazott lelki funkció, amelynek megvalósításától függ, hogy rendben van-e a kisgyerek életérzése, s amely egyben a kisgyerek létéből fakadó elemi joga. Ez: a játék! Méghozzá: szabad játék. De vajon hol kezdődik a gyermeki játékon belül a szabadság, és hol ér véget? Hogyan legyen ez a játék szabad és spontán egy óvodai nap során, ahol az idő, a tér, a játékszerek és játékeszközök is meghatározottak? Be tudjuk-e csempészni hitelesen a szabadságot ebbe a közegbe?
Életünk során már megtanulhattuk azt, hogy a szabadság és a szabad akarat mindig addig tart, amíg valami vagy valaki nem korlátozza. Ugyanezt mondhatjuk el, egy óvodás játékáról is. Mindig lesznek olyan tényezők, amelyek befolyásolni fogják a szabadság határait, amelyen túl, már jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy, szabad-e? A gyermeki játék szabadságának mi óvodapedagógusok vagyunk a legnagyobb mumusai, de mégis, hogy is lehetnénk a támogatói, ha a mi szabadságunk is többnyire korlátok közé van szorítva? Az óvodában a gyermekek játéka napirendhez kötött, a játékidő pedig nem egy összefüggő egész, hanem sok más tevékenységgel van tarkítva. Egyértelműen elmondhatjuk azt, hogy a szabad játék olyan, mintha az óvodai játékok fekete báránya lenne. Valahogy nem illik a képbe, más, mint a többi, s ezt mi pedagógusok is érezzük, s talán pont emiatt nehezen értelmezzük, és nehezen hagyunk neki több teret. Ez a bizonytalanság nemcsak az óvodapedagógusokra jellemző, hanem a szülőkre is, akik gyakorta attól félnek, hogy a gyermekük lemarad valamiről, ha úgymond csak játszik az óvodában. De vajon ez a játék, tényleg csak játék, vagy annál sokkal több?
Nyáron, amikor már hétágra süt a nap, és az óvodásokat esetleg csak a székhez ragasztva lehetne bent tartani, azt látom, hogy akkor a legboldogabbak, amikor kint, akár órákon át túrhatják a homokot. Vagy amikor reggeli után nagy hévvel, teli ötletekkel nekilátnak kuckót építeni maguknak, s az egész csoportszoba úgy néz ki, mintha egy hurrikán söpört volna át rajta. Amikor saját maguk alakíthatják ki a játéktereiket és tervezhetik meg a játékkoncepcióikat. Egészen egyszerűen akkor, ha csak békén hagyom őket és megengedem hogy elmélyülten játszhassanak.
Ilyenkor az óvodapedagógus jogosan gondolhatja azt, hogy pedagógusi munkája itt és most végetért, hasztalan és felesleges. Pedig pont ellenkezőleg, ilyenkor tesz tanulságot az igazi pedagógusi magatartásáról, amelynek legfőbb célja az óvodás megértése, segítése és támogatása. Ezt viszont csak abban az esetben érthetjük meg, ha rájövünk arra, hogy nem úgy támogatom a gyermeket, hogy fejlesztem játék közben, hanem úgy, hogy megengedem, hogy saját játéktevékenységei mentén maga fejlődjön az egyéni ritmusa szerint. Ha azt látjuk, hogy egy gyermek szépen, szabadon, gazdag fantáziával játszik, akkor biztosak lehetünk abban, hogy rendben van önmagával és a környezetével. Ha elmélyülten tud szabadon játszani, akkor az irányított tevékenységeken is koncentrálni tud majd.
Ahhoz, hogy megértsük a szabad játék fontosságát az óvodában, szemléletváltásra van szükségünk, amely abban áll, hogy a gyerekek játékszükségletéből kiindulva, az óvodai napirend kialakítása során, az óvónő tudatosan megpróbál egyensúlyt felállítani a gyermekek szabad játéka és az irányított tevékenységek között, és többször felteszi magának azt a kérdést, hogy kinek a játékát is játsszuk valójában?
Nyolcadik éve dolgozom óvódapedagógusként egy romániai szórványtelepülésen, Szinérváralján. Ha megkérdeznék tőlem, hogy mi az ami előre visz a mindennapi munkám során, egyértelműen azt válaszolnám, hogy a folyamatos kihívás. Csoportom összetétele olyan színes, mint a szivárvány színeinek palettája. A magyar anyanyelvű gyermekeken kívül évről évre több a vegyes házasságokból érkező gyermek, a román, a roma anyanyelvű, a külföldről hazatért, angol akár olasz óvodás. Ugyanebben a cipőben járva, pontosan tudom, hogy a többnyelvűség nem egy gát, hanem egy lehetőség.