Hogy mi lakik a szivárványon túl? Elfogadás. Azon is túl? Megértés. És még azon is túl? Szeretet.
Negyedik óvodai napunk a pandémia óta kialakult rendhagyó, új tanévben. Reggelihez sorakozunk, libasorban, igyekezve betartani a távolságot. Az egyik kisfiúm hátra fordul, rámosolyog a hátánál álló roma kislányra, majd közel hajol és nyom egy nagy cuppanós puszit az arcára. Mindketten érezhetően nagyon boldogok. Hogy nem lenne szabad megpuszilniuk egymást? Óvodában az ilyesmit még a plexi válaszfal sem tudná megakadályozni.
Reggeli találkozó után az egyik román anyanyelvű kislányom, aki három év alatt hihetetlen ügyeséggel megtanult magyarul, csillogó szemmel előttem toporzékol, egyik lábáról támaszkodik a másikra és látom rajta hogy hezitál. Tudom hogy azt szeretné kiabálni „nagy ölelés” majd az ölembe ugrani, de ehelyett a visszaigazolásomat várja. Anya otthon biztos elmondta, hogy most az ilyesmit mellőzni kell, és ő ezt be is próbálja tartani. Tudja, hogy ha én kezdeményezek, az nem jelent majd olyan nagy bajt. Tágra nyitom két karom, ő pedig odabújik. Hogy nem lenne szabad ölelkeznünk? Minden óvodapedagógus tudja, hogy az ölelés, a szeretet és a megnyugtatás legcsodálatosabb megnyilvánulási formája.
Ebédidő van, mindenki a helyén várja a napi menüt. Az Amerikából hazatért angolul alig beszélő, többnyire románul értő kiscsoportos kisfiúm rója a tiszteletköröket az ebédlőben és közben azt kiabálja „kuki (cookie)”, majd leveti magát a földre. Szemmel láthatóan nem ízlik neki az ebéd, sütit akar. A „please sit down” nem használ, ma sem fog ebédelni.
Egy óvodapedagógus hány nyelvet kell beszéljen, hogy minden gyermeke megértse őt? Rengeteget. Beszélnie kell az elfogadás nyelvén, amikor a magyar vagy a román anyanyelvű óvodás nem akar leülni a roma óvodás mellé. Amikor a magyar anyanyelvű kisfiú nem akar vécére menni a románul beszélő takarító nénivel. Beszélnie kell a békítés nyelvén amikor két óvodása éppen hajba kap valamilyen játékon. Beszélni kell a nyugalom nyelvén, amikor a csoportja levezeti feszültségét játék közben. Beszélnie kell a csodálat nyelvén, amikor látja hogy óvodásai milyen fejlődésen mennek keresztül. Beszélnie kell azon ország nyelvén, amelyben él, hogy segítsen elsajátítani gyermekeinek a többség nyelvét is. De legfőképpen, az anyanyelvén kell beszélnie, hogy rávezesse gyermekeit arra az útra, amelyen felfedezhetik önmagukat, identitástudatukat. Amelyen megérthetik hogy kik ők és hová tartoznak.
Azokat az időket éljük, amikor a szórványtelepüléseken létező magyar óvodai csoportok folyamatos létszámhiánnyal küzködnek, éppen ezért ők a legtoleránsabbak. Úgy foglalkoznak a magyar anyanyelvű óvodásokkal, hogy közben a többieket is tiszteletben tartják. Minden szívfájdalmon túl tudják, hogy nem a létszám számít, nem az, hogy minden tanévben elveszítenek gyerekeket, többnyire magyar anyanyelvű gyerekeket, hanem az, hogy még van kivel együtt lenni, a magyar nyelvet ápolni, a magyar közösséget támogatni.
A zápor után mindig kisüt a nap és olykor felderül a szivárvány is. A szivárványon túl pedig minden évben új óvodások bontogatják szárnyaikat. Új remények fonják körbe gondolatainkat. Új élmények gazdagítják tapasztalatainkat. A szivárványon túl, még ha olykor nehéznek is tűnik, minden sokkal szebbé válik.
Nyolcadik éve dolgozom óvódapedagógusként egy romániai szórványtelepülésen, Szinérváralján. Ha megkérdeznék tőlem, hogy mi az ami előre visz a mindennapi munkám során, egyértelműen azt válaszolnám, hogy a folyamatos kihívás. Csoportom összetétele olyan színes, mint a szivárvány színeinek palettája. A magyar anyanyelvű gyermekeken kívül évről évre több a vegyes házasságokból érkező gyermek, a román, a roma anyanyelvű, a külföldről hazatért, angol akár olasz óvodás. Ugyanebben a cipőben járva, pontosan tudom, hogy a többnyelvűség nem egy gát, hanem egy lehetőség.