Blogok

Emlékszem gyerekkoromban, alig vártam a Mikulás és az angyal eljövetelét. Hatalmas izgalommal készültem, és mikor megszólalt a csengő szaladtam, ott volt a sok finomság, a játék, vagy épp a ruha, de ott volt a virgács is Mikuláskor és a karácsonyfa karácsonykor. Nem volt akkor még bőségzavar, az első kivi nekem még szőrős krumpli volt, vagy, ahogy Erdélyben mondjuk pityóka. Nem is a rengeteg ajándék jelentette a varázslatot, hanem a keretet adó mese: ki a Mikulás? Hogyan hozta be az angyal a karácsonyfát? Miért nem vettem észre?

Első óvodai tanévemet kezdtem a szülőfalumhoz közeli Homoródkarácsonyfalván… Izgatottan vártam a nagy találkozást a gyerekekkel. Kíváncsi voltam, hogyan fogadnak majd mint új óvó nénit.

Megtudtam, hogy bár száz százalék székely – magyar falu, mégis sokfélék, a székelyek mellett vannak roma családból származó gyerekek és olyanok is kik árvaházból kerültek nevelőszülőkhöz.

Hogy mi lakik a szivárványon túl? Elfogadás. Azon is túl? Megértés. És még azon is túl? Szeretet.

Negyedik óvodai napunk a pandémia óta kialakult rendhagyó, új tanévben. Reggelihez sorakozunk, libasorban, igyekezve betartani a távolságot. Az egyik kisfiúm hátra fordul, rámosolyog a hátánál álló roma kislányra, majd közel hajol és nyom egy nagy cuppanós puszit az arcára. Mindketten érezhetően nagyon boldogok. Hogy nem lenne szabad megpuszilniuk egymást? Óvodában az ilyesmit még a plexi válaszfal sem tudná megakadályozni.

A szüret óriási ünnep volt a régi időkben, a betakarításon túlmenően egy egész évi munka termését gyűjtötték be, ilyenkor kalákába összeverődve menetek ki a szőlős hegyoldalakra szüretelni. Megélénkült a hegy, vidám kacagás, énekszó töltötte meg a határt, a családok apraja, nagyja, rokonság, komák, barátok jó kedvvel végezték a munkát, melynek befejezésekor nagy mulatságot csaptak.