Blogok

A köztudat általában úgy tekint az óvodapedagógusra, mint egy szuperhősre, aki mindent tud, mindent megold és mindent lehetővé tesz, mégis úgy érzem, hogy óvodai gyakorlatunk során egyre több olyan helyzettel találjuk szembe magunkat, amelyek meghaladják óvodapedagógusi képességeinket. Ma már kevés olyan óvodai csoport van, ahol ne lenne, legalább egy sajátos nevelési igényű gyermek.

Részlet egy hároméves „naplójából”: „Nem tudom, mi az az óvoda. Anyu napok óta hajtogatja, hogy már elég nagy vagyok, hogy óvodába menjek. Szerinte ott sok gyerek lesz, sokat lehet játszani, lesznek nénik, akik vigyáznak ránk, őket hívják óvó néniknek.

Itt a nyár, a kikapcsolódás, a pihenés ideje, ilyenkor minden más. Így van ez az oviban is, nyáron általában kötetlenebb foglalkozásokat tartunk, mint a tanév többi napján. Ilyenkor mindig játszunk önkéntes játékot, a gyerekek érdeklődésére alapozva, például kint az udvaron krétával rajzolunk a földre, tornázunk, sétálunk s így tovább… Természetükből adódóan minden gyerek nagyon virgonc, mozgékony. Részben, de nem csak ezért, a sport az egyik olyan alap, amit már kiskorban fontos beépíteni a gyerekek napirendjébe.

„Hurrá, hurrá itt a nyár. Az ovinak vége már” – mondja egy kedves kis gyermekvers. Június végén indul a nyári vakáció és vele együtt a várva várt pihenés, játék és móka. Minden gyermek örül mert, tudják, hogy ilyenkor nem kell korán kelni és oviba sietni, ilyenkor otthon lehet többet játszani, pihenni és új élményeket gyűjteni.

A világ tele van gyerekekkel. Gyerekekkel, akik boldog családokban élnek, akiknek minden megadatott. Gyerekekkel, akiknek ezzel szemben már néhány éves korukban meg kell tapasztalniuk a rettegést, a mindennapi falat beszerzésének a nehézségét, azt, hogy az élet nem mindenkinek kedvez ugyanolyan mértékben. Gyerekekkel, akik testi, szellemi fogyatékkal születnek, élnek. Gyerekekkel, akik árvák, félárvák. Mégis, a megannyi különbözőségen túl van valami, ami összeköti őket, ez pedig a játék, és a játékhoz való joguk.

A 2020-2021-es tanév Romániában június 25-én befejeződik.

Lejár egy korszak, véget ér valami. Búcsúzni kell, búcsúzni nehéz. Számomra a csoportommal két év adatott, és most nemcsak a nagycsoportosok búcsúznak, hanem az óvónénijük is.

„Béke, béke, halacska, nem leszünk mi haragban” - így hangzik az a – szerintem mindenki számára ismert – mondóka, amivel a gyerekek kibékülnek egy-egy kisebb konfliktus után. Az én óvodásaim ennek, az általuk kibővített verzióját használják: „…ha haragban leszünk, úgyis kibékülünk.” És náluk ennyivel le is van zárva a vita, soha többé nem gondolkodnak azon, ki is volt a hibás, vagy, hogy éppen kinek volt igaza. Számukra a közös élmény, a játék által szerzett öröm sokkal fontosabb.

Szereted a munkád? Szereted a gyerekeket? Az utóbbi időben nagyon sokan tették fel nekem ezeket a kérdéseket. A válaszom minden esetben az volt, hogy természetesen igen, ha nem szeretném, nem lennék pedagógus.

Minden évben nyár elején van egy csodás ünnepünk, a gyermeknap. Ilyenkor minden a gyermekekről szól. Mi felnőttek igyekszünk a kedvükben járni, minél változatosabb programokat szervezünk nekik, és persze az egész nap csupa játék, móka és kacagás. Minden városban és faluban meg szokták ünnepelni a gyerekeket, de vajon miért fontos ez olyan nagyon? A válasz egyszerű… a gyermek a jövő… a gyermektől mi felnőttek is sok mindent tanulhatunk.

Pozsonyeperjes az otthonom. Sok más egyéb körülmény mellett, az teszi igazán az otthonommá, hogy itt magyarnak lenni teljesen természetes. Magyar családba születtem, magyarul tanultam meg az első szavakat. Amikor kilépek az utcára, a gyermekkoromból ismerős emberek magyarul köszönnek vissza. Falunkban gyakran rendeznek kulturális programokat. Színházi előadások, teadélutánok, megemlékezések, mint az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc, és az évente megrendezésre kerülő Eperfesztivál, ahol minden évben már kora délutántól változatos műsorokkal várják az érdeklődőket.